24 év, élet, halál, tanulságok és a diabmesék a vége felé közelít

 Ez megint egy jubileumi írás. Napokon belül 24 éve jöttem ki a kórházból. Hivatalosan 3x annyit éltem diabbal, mint nélküle.

Azok, akik tényleg szerették olvasni, jelezték hiányukat a rendszeres írás után- de azt hiszem a diabmesék a korábban ismert formájában a végéhez közeledik. Ha még nem érte el azt...

Azért közeledik a végéhez- aztán lehet, hogy más kinő majd a helyén- mert nem csak elfogadtam a diabomat, hanem elfogadtam a szövődményeimet, és lassan sikerül elfogadnom magamat is.

A diabmesék egy nagyon durva, fájdalmas, néha vidám, sokszor ironikus küzdelemnek a lenyomata, és végül interjúk ide-vagy oda, az én mesém lett. Ha azonosulni tudtatok bármely ponton, a tietek is.

 
Ez az út csodás barátokat hozott, biztonságot, hálót, közeget. Nem nevezek meg senkit, aki érzi, hogy róla van szó, vegye magára!

 
Annak a nagyon mély megértését és elfogadását is hozta, hogy a hiányok, eszköztelenségek a gyerekkoromban hogyan tettek először bénulttá és áldozattá. Hogyan érleltek bennem egy atomreaktorokat meghazudtoló energiájú dühöt. Aztán fokozatosan kilépve ebből váltam gigantikusan fejpajzsozott védelmezőjévé saját magamnak, aztán másoknak is. (Egy nagyon kedves ismerősöm, azt mondta a táborban mikor csapatot vezetek olyan vagyok, mint egy anyamedve. Lehetne kecsesebb, kifinomultabb. De nem az. Ez ma már nem zavar.)

 
Az a düh összetett volt. Amiatt született, hogy nem kaptam meg amire szükségem lett volna, hogy bántottak, hogy nem voltam megvédve az egészségügyi rendszer berkeiben, hogy elvették a testhatáraim, a méltóságom, az autonómiám tiszteletét, fenyegettek, félelmet keltettek bennem. Egyedül hagytak dolgokkal, amiket nem kellett tudnom megoldani. Majd egy önbeteljesítő jóslatnak köszönhetően majdnem sikerült meg is halnom. A héten valaki azt mondta, hálás a bántalmazójának, mert az lett belőle, aki. Nos, én nem vagyok hálás. De jó célra fordítottam! Közel 10 éven át hajtott egy napi 12-16 órás munkaműködésben, aminek a harmadát a hazai egyes típusú diabéteszesek javára igyekeztem fordítani. Mára hivatalosan elfáradtam. Egy percre se ijedjetek meg! Le azért nem állok. Csak néha csinálok valamit, ami haszontalan, és jó nekem.

A blog azért indult, hogy beszéljen dolgokról, amikről igazán nem sokat beszélünk hangosan. Ez amúgy is szenvedélyem. Azt is hiszem, hogy sikerült azért. És (mert annyi mondatot kezdtem éssel az elmúlt 10 évben, hogy nem most fogom abbahagyni) ezt most a halál tudatával való megküzdésre is szeretném igazzá tenni. Jelenleg tünetmentes vagyok. A szövődményeim diagnosztikai tesztekkel nem kimutathatóak. Szerencsés. Az időt, amit kaptam, igyekeztem és igyekszem megszolgálni a valami felsőbb jónak. Ugyanakkor rengeteget tanultam abból, hogy 5 cm-re voltam a haláltól egy bizonyos ponton. Például azt, hogy van jó orvosi ellátás az állami rendszerben is, csak ne hagyjátok abba a keresést. Hogy egy ilyen orvos egyszer csak kikapcsolta a támadó, rettegő állatot bennem, aki minden kórház szag megérzésével felébredt.  Majd meggyógyított minden ehhez kapcsolódó, velem élő fájdalmat és a testemet is egyelőre.

Úgy alakult, hogy többször néztem végig az egészségügyi rendszerben méltánytalanságot, és méltósággyilkosságot, tágabbra nyitott szemmel, mint valaha kellett volna- és ennek köszönhetem, hogy tudom, hogy az életben sokkal rosszabb dolgok tudnak történni a halálnál. Hálás vagyok a szakmámnak, hogy nézhetem és tanulhatom lépésnyi távolságról a születést, az életet és a halált. Nem csak a fiziológiáját, nem csak a gyógyszertanát, hanem a spiritualitását is.

 Volt egy szakasz az életemben, amikor statisztikailag 24% volt az esélye, hogy minden egyes holnapon meghalok hirtelen szívhalálban. Akkor erre rendezkedtem be. Ez soha nem látott jelenlétet hozott az életembe, az apró örömök meglátásának képességével, de soha nem látott sürgetettséget is. Olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy felkészültem arra, hogyha holnap elütne egy busz- kész voltam. Mindent megtettem, amit ennyi idő alatt lehetett és szerettem volna. Ez nem jelenti, hogy nincsenek terveim, csak épp ezt: készen vagyok. A jelenben élés pedig kiváltság. Megöregedni is kiváltság. A félelem, amire számítanál egy ilyen helyzetben, pedig nincs velem. 

Több dolog is van a fejemben- egyrészt az, hogy vajon kívülről érthető-e, hogy egy egészen felnőtt megküzdési mechanizmus volt, mikor elkezdtem ezt írni. (Aztán megszólal bennem a mostmár években mérhető terápia, és nem is érdekel értitek-e. Az volt.) Másrészt az, hogy a projekt azzal a jelszóval indult, hogyha 2-3 embernek segít, akkor már megérte nekem. Ma is tartom, hogy egy emberért is bemennék a tűzbe, nem kellenek csoportok, tömegek, social media és elismerés.

Ugyanakkor egy ponton a blog elérte a 93 000 feletti direkt megnyitásszámot, és posztonként 2000-3000 direkt kattintást, ami elképesztő. Azóta sem sikerült olyan projektet csinálnunk, ami ennyi embert elért volna. Szorgosan törjük a fejünket rajta.

A halállal való szembenézés azt is jelenti nekem, hogy most van utoljára most. Most kell megtenni azt, amit szeretnél, és most kell olyannak lenned, amilyen szeretnél, és arra is, hogy most kell élvezned azt, ami van. Mert azt hiszem nincsen cél, nincs végállomás, ahol vagy amikor majd végleg megállva boldogan szemléljük az utat. Az út a cél.

Mindezek következtében eljutottunk oda is, hogy elfogadjam, hogy nem szeretem a figyelmet, sem a small talkokat, a látszatokat, az őszintétlenséget. Nem vagyok könnyen emészthető a világ egy jórészének a számára. És (végtelen öröm, megkönnyebbülés, és megnyugvás leírni, hogy) ez nem baj. 

Az ami történt, extrém szenzitívvé tett az abúzusra, mások traumáira, fájdalmának, félelmének, érzésvilágának a megérzésére. Alkalmas és érzékeny vagyok sötétbe nézni. Sőt még örömömet is lelem benne, mikor ezzel megértést, megnyugvást vagy segítséget adhatok. Ebben itthon vagyok. Ebben önmagam vagyok.

@artbyavital

A képen ezek paradicsomok, amiket én egy jó ideig biztos nem, sőt lehet, hogy soha nem fogok nevelni. Helyette táborban leszek a gyerekekkel, programot tervezek, szakembert keresek, továbbképződöm, és éjszaka is válaszolok a kérdéseidre, ha pánikolsz.

Nehéz volt ezt elfogadni. A veszteségét egyszer annak, aki 8 éves korom előtt lehettem volna. Annak, aki meg is halt, abban az önbeteljesítő jóslatban. Az elmúlt időszakban pedig, és a legfájdalmasabb, legmélyebb és értettebb gyász volt, elengedni azt a különösebb munka nélkül egészséges, boldog diabost, aki lehettem volna, ha máshogy alakul.

Ha egyszer megjavul a rendszer, elérhető lesz széles rétegek számára egy gyógymód, vagy lesz elég komplex szemléletű segítségnyújtás, akkor elsőként fogok zöldséget termeszteni és kalácsot sütni. Addigis viszont köszönöm hogy követtétek ezt a remélem mások számára is tanulságos utat. A szokott fórumokon elértek. Nem mondom, hogy soha többé nem lesz poszt, de lehet, hogy itt, ilyen formában nem.

A diabmeséket Bartos Zoltán (ezúton is köszönöm neki, hogy ingyen és bérmentve vállalkozott erre, és hogy elviseli, hogy 3 havonta 1 órára érek rá) jóvoltából és segítségével megpróbáljuk záros határidőn belül átrakni egy felhasználóbarát honlapra, hogy mindig megtalálható legyen annak aki keresi. Mosolygással tölti el a szívemet, hogy a mai napig keresitek, és megtaláljátok.