A blogban található egyezések a valósággal a képzeleted művei. Pont.

„Az univerzumnak van humorérzéke.”, erre gondoltam ma, ahogy egy anyuka kiakadását és a válaszkommenteket böngésztem egy diabos csoportban. Szóval itt ülök a hetek óta félig kész bejegyzésem felett (a szabadnapomon, ami stílszerűen cseppet sem szabad :D ), és megtaláltam a lelket ebbe e posztba magamból, amire hetek óta várok.

Elfogadás

A krónikus betegség elfogadása GYÁSZFOLYAMAT. Nem tudom ezt elégszer leírni, vagy elég nagy betűkkel. Az időtartama bármennyi. A spektruma bármilyen. Cserébe egy gyerekkori egyes diabban, nem csak a betegnek, de a szülőnek/szülőknek is végig kell mennie rajta a cél elérése érdekében. Jön a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió és végül a happy end, az elfogadás. (A folyamatról bővebben itt.)

Hogy mit értek cél alatt ott egy bekezdéssel feljebb? A gyerek elfogadását. És igen, a szülő elfogadása nagyban hozzájárul, habár nem kizárólagosan teszi lehetővé a gyerek elfogadását. Szülők, számít a lelki munkátok, a mentális rátermettségetek!

Ma reggel azt írták, hogy kritikán aluli érezni, vagy kifejezésre juttatni az érzést (ez nem tisztázott), hogy adott pillanatban valaki utálja a diabot, vagy egyszerűen dühös a kiszámíthatatlansága, a csavarjai, a változások, a rengeteg tanulnivaló, a stressz miatt. Bár valóban nem szükséges ezen érzéssel elárasztani mindent a világon, de ettől az érzés még érvényes és szerintem megkérdőjelezhetetlen. Ha meghal valaki a családban, akkor sem kérdőjelezzük meg a dühét, a fájdalmát. És ez kvázi ugyanolyan.

Valaki azt kérdezte tőlem, vajon itt, ki hal meg a családban? Kit, mit gyászolunk? Szerintem egy addigi életet gyászolunk, néha egy jövőbeli elképzelt élet esélyeit, szemben azzal, amit néha csinálnak a kezdők, hogy magukat gyászolják, de még csak nem is a régit, hanem az egész további életüket. Szerintem ez nem oké. Ami lesz, az főleg rajtad múlik, és mint olyan, ami felett hatalmad van, nem eltemetendő. J

Az elfogadás az Óperencián túl van. Többségünknek nem szempillantás oda eljutni. Vagy felfoghatjuk úgyis, mint utat Narniába, de egy biztos, hogy bár hajlamosak vagyunk az Óperencián túl úgy emlékezni, hogy mi mekkora f@szagyerekek voltunk, két hét alatt meg volt minden, de tiszteletben kell tartanunk mások útját, érzéseit, akkor is, ha ez hosszabb, vagy intenzívebb a saját megélésünknél. Mert bár nehezen érthető, de minden vitában érv az, ha valaki azt mondja, „mert így érzem”.

És a feladatunkat a diabos közösségekben, nekünk, akik eljutottunk Narniába, (a sajátomat legalábbis biztosan), úgy definiálnám, hogy hagyom a tombolást, és jelzem, hogy itt vagyok példaként, hús és vér példaként, elfogadtam. És jelzem, hogyha késznek érzed magad rá, nyitott ajtókat döngetsz, én a tőlem telhető mindenben segíteni fogok neked.

És most jön az, ahonnan minden indult. Egy diabosoknak szóló pszichológia kutatás kérdőíve valahogy úgy kezdődik (és ezt a kérdést végül többetektől megkaptam), hogy: „Ha lenne egyetlenegy kívánságod, ami tutibiztosan valóra válna, mit kívánnál?” Ez a kérdés vezetett oda, hogy egy pszichológus segítségével írtam egy szuperegyszerű kérdőívet, és elküldtem az elfogadás különböző pontjain álló szülő-gyerek párosoknak. Alább linkelem őket.

 A fenti sorok fényében, minden kritikus gondolkodásotokat latba vetve, ne csak olvassátok őket, kérlek, olvassatok belőlük!

Ha lenne egyetlen kívánságom, én nem kívánnám, hogy ne legyek diabos.

https://docs.google.com/document/d/1LfTnwgYvnR1MDLGc0Iqju6aLSUPWXR5MgyFwNbuBCg4/edit
https://docs.google.com/document/d/1muW4RNLPZq7WzfLrsgYm6FnDYu6wQA5iiAa8gcCb0nQ/edit
https://docs.google.com/document/d/1qRzVGmnNMsjAdcsj6RElEFMBChUBbJNXjUr4JfASHUs/edit

További irodalom az elfogadásról:
https://www.diabete.qc.ca/en/living-with-diabetes/psychology/diagnosis/coping-with-a-diabetes-diagnosis/ https://bmjopen.bmj.com/content/8/11/e022234 https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/8296115/ https://www.researchgate.net/publication/6919140_Acceptance_and_denial_Implications_for_people_adapting_to_chronic_illness_Literature_review https://www.diabetes.co.uk/emotions/dealing-with-denial.html

https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/25047992/

 

Egy. Jó. Doktor.

Tisztán emlékszem arra, amikor a felnőtt gondozás bugyrainak egy részét már kitapasztalva, úgy jártam kontrollra, hogy már előre görcsben volt a gyomrom, és a kórházszagot megérezve azonnal jött az adrenalin, meg az üss vagy fuss. Futni nem lehett, max egyik kórházból a másikba, egyik orvostól a másikig, ha kellett az inzulin recept, de nagyon sokáig nem találtam meg az emberem.

Komolyan. Egy idő után az üss vagy fuss olyan védekezési mechanizmusba ment át, amellyel a rám szánt tíz percig, három havonta tudtam csak tartani a teátrálisan rám osztott beteg szerepet, és menekülésszerűen, vicsorba fordult mosollyal távoztam az intézményből, épphogy nem kaparva le a falat, és tépve ki verőereket.

Hosszasan tudnék mesélni arról, hogy jutottunk idáig. Volt ott: „Zokogni fog a lábamnál, mikor majd megvakul.”, „Le fog állni a veséje, és leválik a retinája.”, „Zugeszik!”. Volt, aki pszichológushoz küldött volna, mielőtt az első találkozáskor kimondtam volna a nevem. Volt, aki ordított a telefonba, ha két hétre előre lemondtam egy kontrollt egy vizsga miatt. Volt, ahol már a recepciós a halálomat vágyta látszólag, és volt, ahol kedvesek voltak, de nem segítettek, ha kértem. Szakmai szemszögeket még nem is említve.

Teljesen véletlenül találtam meg AZ orvost. Számomra.

Számomra. Mert az egyik legfontosabb dolog, amit tanultam út közben, az az, hogy fontos, hogy a személyiségem klappoljon az orvoshoz, aki a tudomány felkent hírnöke, és akivel csapatban dolgozom azért, hogy a lehető legjobbat érjem el, magammal, a testemmel, és a diabommal.

A jó diabetológus nem csak szakmailag kompetens. Az ismérve számomra, az elérhetőség. Hogy van hozzá egy telefonszám, vagy e-mail cím, amin ha kitartóan és türelemmel bombázom, el tudom érni. Minek? Mert instabil a diabom, és hiába a lassan húsz év, még orvosi tanulmányokkal is meg tudott lepni, milyen csavarokat dob néha a kis hamis.

A jó nekem az, akinek van ideje rám. Terheltségéhez képest változó mértékben, de nem öt, és nem is tíz perc.

A jó diabetológus az, akivel szükség esetén akár hetente is lehet konzultálni. (A szükséget érett diabos fejjel ítéljük meg.)

Nekem az a jó, ha ismer. Ha tudja, mit sportolok, mivel küzdök, milyen állatot tartok otthon, milyen a családi állapotom, hány órát dolgozom egy nap… Mert ezek mind kellenek egy jó beállításhoz.

A jó diabetológus sosem kiabál. A hangját sem elemi fel. Ez egy kölcsönös bizalmon alapuló tisztelet kapcsolat. (Ezért nem nevez hazugnak, és nem erőszakol rád semmit, főleg nem magyarázat nélkül.)

A jó diabetológusnak nem meggyőzési módszere a szövődményekkel fenyegetés. Elképzelhető, hogy alkalmazza végső kétségbeesésében, de előtte azért Jézustól felvonultatja az eszköztárat.

A jó diabetológus embernek tartja magát, és téged is.

A jó diabetológus azon dolgozik, hogy bármit meg tudj valósítani, amihez kedved van. Kompromisszumok természetesen szükségesek lehetnek.

Az én diabetológusom megmentette az egész életem. Nem csak fizikailag és orvosilag.  Lebontotta a hatalmas, míves falakat, amiket az elődei hatására építettem. Maradéktalanná segítette a diabétesz elfogadásom. A kórházat éltem egyik legnyugodtabb helyévé tette, ahol a várakozás relaxáció.

Nem mézes-mázos, és nem kertel. Arcból-arcba kommunikál. Közös felelősségvállalást tanít. Nem hagyja, hogy abbahagyjam az egyetemet, amikor elhiszem, hogy az én diabommal ez nem megy.

Kedveli a családtagjaimat és barátaimat, akiket szívesen lát a rendelésen.

Kacag. Rengeteget. Néha közben leolt.

Jó irányba terel. Vissza magamhoz. Támogatja az edukációs munkát. Tisztába teszi a diabomat hosszú évek tévútjai után.

Mikor leborotváltatom a fejem egy részét, még a folyosóra is kikiabál utánam, hogy  azonnal és mindenképp növesszem meg a hajam, mert ez így nem állapot. :D

Vannak jó orvosok az állami ellátórendszerben. Egészen sok. Ha kitartóan kerestek, meglelitek a számotokra igazit. Nem kell leragadnotok az első helyen. Sőt, a másodikon sem. Valahol vár titeket a diabetológus, aki nem foglalkozik veletek, csak ha kell, vagy folyton veletek foglalkozik. Aki utánatok szalad a rendelésről. Aki beszól. Aki motivál. Akit csak vészhelyzet esetén értek el, meg akit mindig elértek. Aki kemény, mint a kő. És az is, aki tutujgat, mint egy gyereket. Aki tökéletes, csak néha 10 órát kell rá várni. Vágyjatok akármire is! Csak merjétek megkeresni!