Egyes típusú diabétesz és alkoholfogyasztás

Az alkoholfogyasztással kapcsolatos gyakorlati tanácsok benne vannak a diabéteszes fiatalok 4 leggyakoribb social networking témájában. 🍷🍸🍹🍺Hoppá!

Több tanulmányom is van, ami szerint a késő kamasz, és fiatal felnőtt korosztályból (16-24 év) alkalomszerűen körülbelül 30% fogyaszt alkoholt. Még több olyan tanulmányom van, ami azt állítja, hogyha ezt a kérdést anonim és internetes keretek között vizsgáljuk, akkor seggre ülünk. És persze ezek csak azok, akik saját bevallásuk szerint alkalomszerűen fogyasztják, ehhez adjuk hozzá azokat, akik kipróbálják, és persze azokat, akik rendszeresen fogyasztják. Ohohohoooo!

Ez a poszt sem nem támogatja, sem nem ítéli el az alkoholfogyasztást. A döntés a mi kezünkben van. Ha úgy döntessz, hogy felöntessz (már a garatra), akkor viszont előtte érdemes kellően edukálódnod.

Ha ezt most szülőként olvasod, akkor pedig szeretném, ha tudomásul vennéd, hogy a gyermek mindent IS ki fog próbálni elég nagy valószínűséggel, amit a kortársai, minthogy a függetlenedése elkerülhetetlen. Neked azelőtt kell megfelelő információval ellátnod őt, kockázat-minimalizálás céljából, hogy ez megtörténne. Szülőként kulcsszereped van az alkohol és drog edukációban, azzal, hogy nyíltan és őszintén beszélsz erről, ami fontos,mivel mi fokozott veszélynek vagyunk kitéve. Plusz általában, amikor te saccolod, hogy meg kéne ejteni ezt a beszélgetést, azelőtt két évvel lenne célszerű valójában. És bár léteznek hipotézisek arra, hogy mi jobban kerüljük a bajt a betegségünk miatt, a kutatások többségében nem ezt támasztják alá.

Az izgalom kezdete általában a kamaszkor lesz, legyen ennek oka a fokozott kíváncsiság, a nagyobb kockázatvállalás, a szülőktől való elszakadás, vagy az ellenük lázadás, a beilleszkedés vágya, vagy egyszerű stressz előli menekülés. Nagy igazság az, hogy bár mindenki csinálja, a következményei nem mindenkire nézve egyformák. 

Mi a baj az alkohollal?

Lássuk annál pontosabban, mint hogy klasszikusokat idézve öl, butít, és nyomorba dönt. 😁

A kisebb problémák vele, hogy:

•  Étvágyat fokoz, és diabbal nem kéne bevágnod egy 32-es pizzát részegen.
• Magas a kalóriatartalma, és könnyen hízlal.
• A szervezetben való lebomlása révén, alapvetően a ketózis felé potencíroz, ami magas cukorral kombinálva nem olyan mókás, mert könnyen ketoacidózis alalkulhat ki, amiről itt írtam korábban.
• Önmagában is emeli a ß-hidroxi-vajsav szintet, aminek a felhalmozodása hányingerben, hányásban csúcsosodik ki.
• Hamis önbizalomérzetet ad. Könnyebben riszkírozol.
• Összekuszálja az időérzéked.

A nagyobb baj vele, hogy gátolja a glükoneogenezist (-A miiiitt?! –Azt a folyamatot, ami során a szervezeted nem szénhidrátból állít elő glükózt, és ami étkezések közt normál szinten tartja a vércukrod.). A glikogénraktáraid (ebben a formában tárolódik a „cukor” benned), könnyen kiürülnek, főleg, ha még kicsit mozogsz is, esetleg nem ettél párhuzamosan, vagy alultáplált vagy. Ezek tudatában nem meglepő módón low carb diéta esetén is nagyon durván megnő az alkoholfogyasztás kockázata ránk nézve.

Gyakran elfelejtik tudtodra adni, de rajtam ne múljon, hogy ilyenkor a GlucaGened sem fog megfelelően hatni. Ez azért para, mert a vércukorszintedet emiatt kajálással, és vénás glükóz infúzióval tudod felvinni. Ha eszméletet vesztenél, enni már nem fogsz, de bevénázni tuti a mentősök fognak. (Okos gondolat lehet eszegetni inkább, és nem elájulni!☝)

Az alkoholnak nem csak közvetlen vércukorcsökkentő hatása van, hanem, és főleg a fogyasztás után nagyjából 10-12 óránál kell csak igazán résen lenned. Amikor a szervezeted lebontotta az alkoholt, akkor újra elkezd glikogénraktárakat építeni. Ahogy a véredből a glükóz ezekbe a raktárakba megy, és ahogy a növekedési hormon szinted hajnalban az alkoholfogyasztás miatt lecsökken, simán jöhet egy hypo. Ez nagyon veszélyes a mélyalvásban töltött hajnalokon, de a reggeli továbbalvás esetén is. Rendszerint, ha hajnalban nem, de reggeli előttre már borítékolhatóan hypozol.

Egyébiránt a rendszeres fogyasztása növeli a HbA1c-t, és csökkenti az inzulinérzékenységet.

Bár többségében nagy májerként nyilatkozunk, egy kutatás szerint az elénk tett ital szénhidráttartalmát mindössze 16%-unk becsli meg pontosan. Egy másik vizsgálat szerint 19-ből 10 inzulinpumpás azt mondja, hogy állít átmeneti bázisrátát az alkoholfogyasztáshoz. Tippelj, hányan teszik meg tényleg! Három a megfejtés.

Amit tegyél, ha alkoholfogyasztásra adod a fejed (még ha egy része unalomig ismételt is):

• tanulj alkoholról és diabról (ha lehet a szülőt, és ha lehet, az orvost is érdemes bevonni)
• ne igyál egyedül
• egyél alkoholfogyasztás előtt
• ha elmentek, legyen veled egy barát, aki tudja mi a stájsz
• próbáld ki otthon családi vagy baráti körben, hogy az egyes alkoholtípusok hogyan hatnak a vércukorszintedre
• ha szükséges, akkor rendszeresen egyél kis mennyiségeket az elfogyasztott alkohol mellé
• ha kell, mérsékeld a bázisrátád
• kerüld a likőröket és cukros koktélokat
• folyamatosan mérj az alkoholfogyasztás alatt
• érezd jól magad, de ne a hányásodban fetrengve! -Egész életedben jól fog jönni, ha ismered a határaidat.
• mérd meg a cukrod, mikor hazaérsz, és pláne kelj fel mérni reggel!

Nem szeretném azt hazudni nektek, hogy nem voltak átbulizott éjjelek az életemben. Volt már egy pár. Az, hogy tudtam, mi történik velem, és ennek milyen kockázatai vannak, annyiban segített, hogy egyiket se kellett megbánnom.

Kellemes ünnepeket, és jó mulatást, srácok! 😊😊🎉🎈🎇

Alkoholos italok ch táblázata itt: https://www.xn--kalriaguru-ibb.hu/kaloriatablazat/alkoholos-italok-kaloriatablazat.php

Források:

https://lagunatreatment.com/medical-condition/diabetes-and-addiction/

https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/28646702/

https://drugabuse.com/guides/substance-abuse-and-diabetes/

https://care.diabetesjournals.org/content/24/11/1888

https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC6125008/

https://type1togo.com/type-1-diabetic-teens/risky-behavior-for-type-1-diabetic-teens-drinking-drugs/type-1-diabetic-teens-drinking-and-drug-use/

https://beyondtype1.org/alcohol-and-diabetes-guide/

 

A világ, én és a diabéteszem

Tökre megtetszett ez a cím. Csak úgy kifutott belőlem. Benne van minden, amit ezen a hideg és párás, fáradt őszi napon el szeretnék mesélni nektek. Benne van az, hogy a diabom az enyém. Hogy úgy ülünk ott a címfelületen, mint régi haverok. Tudjátok, Lolka és Bolka, Sherlock és Watson vagy a diabéteszem és én. Így, elválaszthatatlanul. De mégis külön. Mert a diabéteszem nem én vagyok.

Hogy mennyire nem én vagyok, azt nem is tudnám jobban érzékeltetni, mint azzal, hogy sosem mondtam el senkinek ismerkedő időben már 8 évesen sem, amikor még nem tudtam megmagyarázni a miérteket. Ugyanakkor sosem titkoltam. A taktika az, hogy csak hagyom, hogy először keltsek benyomást én. Lássák először, hogy szarkasztikus a humorom, és hogy keményen dolgozom. Meg, hogy néha türelmetlen vagyok, és fejjel megyek a falnak. Aztán úgyis eljön majd egy pillanat, amikor én behypozók, vagy amikor együtt ebédelünk és be kell adnom a bólusom, és akkor én nem fogom megkérdezni, hogy zavarna-e, hogyha én most itt…tudod…beadnám. Be fogom  adni, és meg fogom mérni, megiszom a narancslevem, vagy felveszem 120%-ra a bázisom,ha kell. Többségében észre sem fogják venni. Egy ideig. Aztán megtörténik az ominózus felismerés, ami után én most már az a lány leszek, aki állatorvos lesz, és sokat dolgozik, csipázza a gyerekeket, meg cukorbeteg is. És ez így van jól. Rohadt nehéz lenne kitörni „A cukorbeteg lány” kategóriából, aki… Meg hallgatni a susmorgást, érezni a lábujjhegyeket, felfedezni, mennyivel többször kérdezik meg tőlem, hogy jól vagyok-e. Nekem ez nem kell. Sem munkában, sem párkapcsolatban, sem iskolában vagy barátságban.

Félre értés ne essék, a férjem pöpecül számolja a szénhidrátot, a barátaim egy része tud kanült szúrni (innen köszi, Bence az ötletet), és minden főnököm tudatában volt a helyzetnek. 

Rég nem kerültem új ismerkedési helyzetbe, pontosabban mostanában diabosokkal lógok többet, így amikor az utolsó és egyben gyakorlati félévem elkezdődött, gyanútlanul vetettem bele magam. Jó ez azért túlzás. Túlsoványvagycukorbetegnekezett engem le már orvos, és küldött már el éjjeli ügyeletben az egyetlen és esszenciális 4 órás alvásomra klinikavezető technikai hiba miatt 20-as cukorral ijedtében (még az alvás reménye is oda), de azért fura volt újra belecseppenni.

Zéró nap, zulu időben a klinikán megismerkedve a sertéskan herélés minden elméleti fortélyával, kiszállásra készülődtünk, mikor a termetes hypocsomaggal ellátott hátizsákomat éppen csak felkaptam, amire a főnök visszakézből azt mondta, azt ott kéne hagynom. Én meg mondtam neki, hogy nem fogom. Mondta, hogy de kell, én meg mondtam, hogy de nem fogom. Klasszikus óvodás szóváltás. Lehetséges, hogy volt némi él a hangomban, mert másodjára megadón kérdezte, hogy miért nem. Sajnos itt le kellett dobnom az álköpenyt, és felfedni diabos kilétemet. És tudjátok, nem kérdezte meg, hogy el fogok-e ájulni, vagy, hogy azért van-e ez, mert sok cukrot ettem, vagy, hogy fertőző-e? Azt kérdezte, hogy: „Te ezt elmondtad az alkalmasságin, amikor felvettek?”

Az alkalmasságomat kérdőjelezte meg, csak azért mert túl korán derült ki. És én szőkének, és tévesen törékenynek és kedvesnek tűnhettem, akinek még egy „ilyen súlyos betegsége” is van. Hiába mondom én ilyenkor, hogy 18 év, az 18 év azért.

Telibe talált a dolog mitagadás, mert olyan ítélet, amire nem szolgáltam rá. De, csak kiheréltük aznap a sertéskanokat! Mindezt 50+ órás munkahetek követték, nehézelléssel szarvasmarhában, támadó németjuhászokkal, támadó húsmarhákkal, juh hajkurászással, meglepetés daganatokkal, vérszomjas csivavákkal és cuki beteg fülű bébi lámákkal és egész heti főnöki cukorszupervízióval. Oh, az arcokat láttátok volna, mikor megettem a névnapomra kapott cukros Lindt bonbont! :D

Az utolsó munkahét megkoronázása képpen, mire már egészen jóban lettünk, és jól is működtünk együtt, elvesztettünk egy lovat, aminek a kezelése olyan volt, mint egy elég pro súlyzós edzés egy félmaraton futással megspékelve, és amit szájba öntött macimézzel rugóztam ki. Hazafelé menet mértem egy 7,2-est. És ott a kocsiban leizzadva, és csurig véresen, sárosan, eléggé lehangoltan, civiledukációs jelleggel mintegy 100 óra kezelési protokollt bemutatva, éreztem, hogy sikerült megtörnöm a jeget, és elhitetni azt, hogy képes vagyok a túlélésre, nem is akárhogy.

Kemény munka volt. Tulajdonképpen vicces, hogy nekünk még ezt is bizonyítanunk kell ilyen esetekben. Pedig akarva-akaratlanul, de kell.

Kevés embert ismerek, akinek a diabja annyira az identitása része, mint nekem, de én csak javasolni tudom nektek, hogy ne essetek abba a hibába, hogy magatok elé toljátok őt, ahelyett, hogy magatokat tolnátok előre. 

Elképzelni sem tudom, hogy hány baráttal, csodával, kalanddal lett volna kevesebb eddig, ha úgy kezdem: -Szia! Dia vagyok és cukorbeteg. Én csak Dia vagyok. A többit feldolgozni a világ dolga, mert én már megtettem.

 A megfelelő inzulinellátás hiánya, avagy röviden az amerikai inzulinkrízisről

Előre bocsájtanám, hogy aki ebből a gonosz gyógyszergyárak gyilkolási szándékát vonja le, annak törölni fogom a hozzászólásait. Most inkább gondolkodjunk. Ez a globalizált világ egyik rákfenéje, ami mindenhol jelen van. Egy régóta „aktuál” problémát írok le, ami mint másokért is felelős felnőtteket érint minket, ami valahol világszerte gyűrűzik, és amiről érdemes tudni, mert segíteni kell rajta. De ha épp nem tudunk cselekedni amerikai sorstársaink érdekében, akkor is érdemes gondolkodni, felfogni, hogy ezek a tendenciák nálunk is zajlanak, csak még érzékelhető jelek nélkül. Talán a megoldási kísérleteken is érdemes rajta tartanunk a szemünk.

Minden megfelelően ellátott diabéteszesnek van egy párja valahol a világon, aki nem jut hozzá az életét megmentő inzulinhoz. Szerintem már ez a gondolat is megér egy misét, miközben olyan elképesztő szerencsében részesültünk, hogy fürdünk az elérhető inzulinban itt Európa közepén.

Mi a helyzet az Egyesült Államokban?

Az USA-ban 2002 és 2013 között megtriplázódtak az inzulinárak. 2002 és 2016 között átlagban 15-17%-kal nőttek tovább évente.

Hol tartunk most?

Jelenleg egy átlagos 40E/napos inzulinfogyasztással számolva a havi inzulinellátás ára 1200 $-ra rúg, ami mai árfolyamon 369 600 Ft. Ez többünk havi fizetését meghaladja, azt hiszem.

Rengeteg szervezet és rengeteg ember, hatalmas erőfeszítésekkel harcol azért, hogy a helyzet javuljon, miközben épp most is, emberek adnak be számukra elégtelen dózisokat, azért, hogy az inzulinjuk elegendő lehessen a hónap végéig, (és sajnos) sőt mi több, halnak bele az inzulinhiányba vagy rosszabb esetben abba, hogy olcsóbb humán készítményekre kényszerülnek váltani orvosi felügyelet nélkül, aminek az adagolásáról nem sikerül megfelelően felvilágosulniuk.

Miért tartunk itt?

Árnyalt, összetett és eléggé elmaszatolt ok-okozati viszonnyal nézünk szembe. Még az ezt nyomozó szervezetek sem tudnak egyenes választ adni erre. Amiben biztosak lehetünk, hogy bár Banting egyetlen amerikai dollárért adta el az inzulin szabadalmát, ezzel megpróbálva biztosítani annak elérhetőségét, ma sokkal pénzéhesebb embertársaink mozgatják a fonalakat.

Alapvető probléma, hogy a világ inzulinpiacának 96% a Lilly, a Novo Nordisk és a Sanofi birtokolja, ahogy a regisztrált termékek 88%-át is. Az inzulin ára azonban kétségkívül komplex kérdéskör. Az inzulin a gyártótól átkerül a nagykereskedőkhöz, a gyógyszertárláncokba, Amerikában a biztosító társaságok kezébe is, mielőtt a beteghez jutna, és ebben a kedves kis láncban mindenki ráteszi a saját (nem kis) hasznát. Mindez persze az átláthatatlanság köpenyében történik. Hogy melyik lépésben mennyivel nő az ár, arról fogalmunk sincs. Eközben a biztosító társaságok nem fedezik többé ezt a brutális árat, illetve sorra szüntetik meg a családon belüli biztosításba vonás lehetőségét.

Ha ez még nem lenne elég a WHO és az ADA támogatásával elkezdtek generikus inzulinkészítményeket (olcsóbb, de vizsgáltan azonos hatással rendelkező inzulin ikertesókat) gyártani, amelyek megoldhatnák az árválságot, de ezeket nem sikerül piacra dobniuk. Miközben a felhasználói részről, persze érthető módon, de mindenki a legjobbhoz és a legdrágábbhoz próbál ragaszkodni.

2018-ban született egy kutatás, amely az analógok versenyképes, ámde elfogadható árát 78-130$ (24 024-40 040 Ft) között, a humán inzulinok árát 48-78$ (14784-24024 Ft) között állapította meg havonta.

Próbálják elérni azt, hogy kormányzati támogatást és szabályozást kapjanak a probléma megoldásához.

Habár épp az elmúlt hetekben kaptam meg azt, hogy a diab lényegében felér a Tajgetosz pozitivitással, de azóta is töretlenül és kérdőjel nélkül hiszem, hogy minden társunknak jár a kiszámítható, és anyagilag elfogadható áron beszerezhető inzulin.

A diab nem választás, és nem von le az értékünkből. 

És most csendben hálát adok, hogy 2000-3000 Ft között mozog egy ampulla teljes ára nálunk.

Forrás:
https://care.diabetesjournals.org/content/41/6/1299
https://gh.bmj.com/content/3/5/e000850
https://beyondtype1.org/how-much-does-it-cost-to-produce-insulin/
https://beyondtype1.org/the-insulin-pricing-machine/
https://www.medicare.gov/coverage/insulin
https://insulinhelp.org/
https://www.instagram.com/insulin4_all/
https://www.instagram.com/t1international/

Miért nem jó a szigorú táplálkozási rezsim egyes típusú diabéteszben?

Aprótalpú korom óta orbitális, elképesztő, nem szűnő rajongással viseltetek a banán iránt.

Sosem felejtem el, ahogy 2003-ban a kórteremben ülök a kedvenc, indokolatlanul színes nadrágomban a fertőtlenített ágyneműn, a lábamat lóbálom, és az amúgy nagyon kedves, segítőkész és jó szándékú dietetikus azt mondja nekem, hogy: Soha többé banán! Szőlőről ne is álmodj!

Jó, persze, nem így mondta, csak az üzenet volt ez. Az emlékfantáziám játszik most velünk.

Egyes diabos generációk nőttek fel a cukor és a magas glikémiás indexű élelmiszerek teljes tiltásában. Ráadásul olyan időkben, amikor a helyettesítési lehetőségek meglehetősem silányak voltak. A diabos Milkát is, és a Norbis tejcsokit, amik elviselhető alternatívának bizonyultak, úgy vonták ki a forgalomból, mint a hurrikán. A maradék meg utóízes édesítőszerrel készült, fehér lisztből. (Mert miért is ne?! )Nem mintha ez érdekelt volna akkor, amikor nagyon vágytam az édességre… És ezek a srácok is felnőttek, de én meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy megvolt ennek az ára.

(Közbejegyzet: Ez nem IR-ről szól, és nem szól a klasszikus kettes diabról sem. Akinek még van mit mentenie, az mentse. Szerintem. Aztán ti tudjátok.)

Az érvelést így kezdeném: 
A mai napig tömegesen lehet olyan termékeket kapni, amik tele vannak tolva fehérliszttel. Márpedig ha ragaszkodunk az elmélethez, hogy csak lassan felszívódó szénhidrátokat kéne fogyasztani, akkor ez igen el van baltázva így.

Felhozhatnám a mesterséges édesítőket is. De mivel épp annyi tanulmány szól mellettük, mint ellenük (ha nem több), ezért nem vagyok igazán meghatva tőlük.

A folyamatos figyelem és feszültség, ami a gyerekre, avagy ránk és az ételre irányul, a szüntelen szénhidrátszámlálás, az összetétel olvasgatás, a grammozás, a glikémiás index, a rostok, a fehérjék, a zsírok feltérképezése, a nem szűnő éhségérzet, az erőltetett étkezés időpontra és időre, ami  ezt a táplálkozási rendszert  övezi, és ami ez által a diabot is övezi, néha épp elég lehet, hogy visszás érzéseket keltsen az étellel szemben.

Márpedig az ételt szeretni jó. Van néhány dolog az életemben, amiről annyira lelkesítően tudok beszélni, hogy rendszerint megkérdezik, miért nem foglalkozom vele hivatásszerűen, és a kaja, az ilyen.

Ráadásul mindezen fent említett változásokat akkor kell megszoknunk, amikor a krónikus betegség elfogadásának első lépéseiben járunk. Tagadás? Düh? Ha szupergyorsak, vagy túl fiatalok vagyunk a diagnóziskor esetleg alkudozás?! Jó kombónak hangzik ez?!

A másik problematikus pont a tiltás. Ez viszont több okból. Azt mondjuk a kölöknek, avagy azt mondják nekünk: Ez csak egy állapot. Pont ugyanolyan vagy, mint a többi. Teljes életet élhetsz vele. DE csak egészséges ételeket ehetsz, jó makrotápanyag arányokkal, megfelelő glikémiás indexszel , és persze csak akkor ha idő van, és annyit amennyi elő vagyon írva.

Érzitek?

Aztán vannak ilyen Szilaj feelinges sosetörikbeavadlóóó gyerekek, mint én voltam. Most nem konzuláltam szakemberrel, de azt hiszem normális a tiltásra adott, ’csak azért is’ reakció. Kivétel nélkül minden tiltásban nevelt ismerősöm csalt. Én is. Minél szigorúbban voltak a keretek, annál jobban. Az egyenes arányosságot matek órán lehetne tanítani ezzel a példával.

Mi lenne, ha úgy csinálnánk, hogy jó legyen? Milyen banális kérdés, de annyira ide illő, hogy nincs szívem törölni.

Egyrészt nézzük meg azokat a fránya élelmiszereket. Egyesével. Egyediek vagyunk, egyedi reakciókkal, lehet, hogy amitől a legjobban tiltanak, meg sem emeli a vércukorszinted. (Nekem ilyen a reggeli tejeskávé.) Ugyanakkor lehet, hogy valami, ami ’megengedett’ kicsinál. (Nekem néha a túró.) Arról nem is beszélve, hogy minden élelmiszert ki kell próbálnod minden napszakban, mert még ez is változtat a tested reakcióin.

Másrészt nagyon hiányolom a pontos(közeli) szénhidrátszámolást. Főleg instabil anyagcseréjű diabosoknál. Az ultragyors inzulin klasszikusan az, aminek a hatása grammra pontosan kiszámítható.

Amit még nem értek, hogy ha már adott az ultragyors, akkor semmi nem áll az egészséges táplálkozás megtanításának és megtanulásának útjába. Miszerint megeszed zablisztes tökfőzeléket ebédre, és utána nyugodtan ehetsz egy 6 g szénhidrátos Kinder csokit, mert a világ az nem itt dől össze. Kérsz egy fagyit nyáron? Egyél valami rostosat az ebéd felébe, és egy jó tejszínes-zsíros duplagombócos fagyit desszertnek! Ha alkalomadtán étterembe megy a család, neked sem kell zulu időben vacsiznod. Ha pedig már idáig eljutottunk, miért nem használjuk ki a pumpánkat (ha van): többhullámú bólus, elnyújtott bólus, bázisráta-emeléssel korrigálás - egyénre szabott idő alatt beadott inzulinadagok végtelen kombinációja áll rendelkezésre. Szenzorról nem is beszélve. 

Tanuljuk inkább azt, hogy érdemes az egészségeset, a jó minőségűt választani, annak a csodás testnek a javára, ami kiszolgál minket, hogy az ételkészítés gyönyörű, és kreatív, és személyes, hogy a jó étkezés meghálálja önmagát, ugyanakkor nem egy sor csokoládé az Armageddon!

Tökéletesen kivitelezhető a vércukorszint-emelkedés nélküli, tehát egészségkárosodás nélküli fogyasztása azoknak a dolgoknak, amikről harsogják körülötted, hogy tilosak. Csak meg kell tanulnod magad. De azt alaposan.

Én nem hiszek a tiltásban. De hiszek a király kajákban. És abban, hogy lehet, és kell is szeretni azt, amit eszek. Hiszek abban, hogy nyugodt estéken, egy rezgős textúrájú lávasüti, aminek az illata a konyhán kívül a szívedet is betölti, amiből forró vajas-csokikrém folyik ki, és ami mosolyt csal az arcodra, az nem visz pokolba. (Meg...amúgy is étcsokiból van...)

(Diabétesz és étkezési zavarok III. rész)

 Ugyan az evészavaros téma folytatásaként, de több diabhoz önmagában kapcsolódó faktorról is szeretnék beszélni, amik potenciális okként jelenhetnek meg, akár evészavar kialakulásában is, de önmagukban is erősen említésre méltóak.

Ilyen volt a gyászfolyamat, amiről már korábban írtam nektek:
https://diabmesek.blogspot.com/2017/02/gyasz-ami-jobba-teszi-az-eleted-milyen.html

A mai pedig a diabetes burnout, vagyis a diabos 'kiégés'.

Eleged van a 7/24-es szolgálatból? Folyton kontrollban kell lenned? Eleged van a szúrkálásból? Sziták az ujjaid? Pokolba kívánod a szénhidrát számolást? Téped a hajad a viszonylag kötött időpontoktól? Hogy folyton lassan és gyorsan felszívódó szénhidrátokban kell gondolkodnod? Elfutnál a legrosszabb pillanatokban becsapó hypokból és hyperekből? Érezted már, hogy mi a francért kell éjjel felkelni bázisellenőrzés miatt? Már megint csipog a hülye pumpád? Jönnek a frontok, és bármit teszel is a normoglicaemia elérhetetlen? A szenzorod nem azt mutatja amit szeretnél? Olyan kidolgozott tervvel indulsz neki egy külföldi utazásnak, amik bármely igazgatási szerv megirigyelhetne? Ez az egész elviselhetetlenül sok aggódással jár? Többet találkozol a dokiddal, mint a legjobb barátnőddel? Azt érzed, hogy nem ért meg a környezeted? Feladnád? Túlterheltnek érzed magad a diab menedzsmenttel? Frusztrál az egész? 

Jó hírem van: Ez egy tök normális reakció. És bárhogyan érzel is, tudnod kell, hogy egyáltalán nem vagy egyedül. Élete során  szinte minden diabos átesik ezen valamilyen mértékben.

A diab nem mindig egy leányálom, és neked nem is kell úgy tenned, mintha.

Egyesekben a burn out tettekben is megnyilvánul, mint az összes elérhető Milka felzabálása, vagy a mérések hanyagolása, inzulinbeadás vagy gyógyszerbevétel elodázása, csökkentése, jó doktorunk elkerülése, vagy a menedzsment teljes feladása átmenetileg, DE! ez nem törvényszerű. Lehetsz te a diabtól kiégve akkor is, ha csak batár fáradtnak vagy dühösnek érzed magad az egésztől, miközben pöpecül  ellátod magad.

A kiégés depresszió-e?
Határozottan nem. Az, hogy ezek az érzések vannak, nem jelenti, hogy az életed összes részére kiterjednek. De ha hagyod magad ebbe beleülni, előfordulhat, hogy később depresszióvá változik, ezért érdemes figyelned rá.

Ahhoz, hogy segíteni tudj magadon érdemes megismerned, és megértened a problémát, amivel szemben állsz. Szánj rá időt, hogy végiggondold, mit érzel és mit tapasztalsz! Olvass utána! Vizsgáld meg magadban a jelen helyzetet, lépj hátra egyet, nézd meg, hogy állsz a diaboddal!

Ne siettesd! Nem kell ma kötelezően túljutnod a kiégésen, sőt holnap sem, sőt még idén sem feltétlenül.

Tűzz ki magad elé célt arról, hogy milyen menedzsmentet szeretnél a jövőben, DE haladj kis lépésekben! Tervezz! Ma már minden lépésünket megtervezzük, hát miért ne terveznéd ezt is? Ha tegnap még kettőt sem volt kedved mérni, mi lenne, ha ma, csak elérnél egy harmadik mérést? Vagy akár holnap? Ezzel apró sikereket, és jó érzéseket garantálsz saját magadnak.

Beszélj másokkal! Mint mondtam, majdnem mindenkinek vannak/voltak/lesznek ilyen érzései, szóval simán segíthetnek a magány érzésén. Nem utolsó sorban elképesztő trükköket tudnak néha megosztani. Nekem a kedvencem a 'diab mentes nap' gondolata volt pár éve egy ismerőstől. Mikor is előre megbeszélitek a kezelésed menetét a szüleiddel, pároddal, legjobb barátoddal, és megkéred őt/őket, hogy egy napig foglalkozzon csak ő a diab részével. - Szerintem ferrrgetes!

Kérj segítséget! Az orvosodtól, mentálhigiéniás szakembertől, pszichológustól! Ez nem para.

Fogadd el, hogy nem vagy tökéletes, sőt robot sem! Nem irányíthatsz mindent. Néha, ha mindent megcsinálsz a világon, akkor sem tudod megfékezni a diabod. És ezért nem vagy hibás.

Vegyél ki monitorozás szabit néha! Az a rengeteg mérés, vagy a szenzor öt percenként csekkolása, bár rettentően hasznos infóval lát el, de néha egyszerűen túl sok(k). Engedd el egy kicsit!

Mindig lesznek fentek és lentek a diaboddal. De veled lesz. Próbálj tudatos lenni, és tudd, hogy mi mind itt vagyunk neked!

Diabétesz és Étkezési zavarok- I. rész- Mi a lótúróér' fontos ez?!

(Mert a te gyereked, a te barátod, te is lehetsz.)

Mint arról tudomást szerezhettetek történt egy kiváló beszélgetés szakértők bevonásával, aminek nem titkolt célja volt felhívni a fent említett problémára a figyelmet, olyan módon, hogy az ne sötét árnyként lebegjen az éterben, hanem megfogható, gyakorlati segítséget adó szempontból közelítsen. Habár a beszélgetést hamarosan eléritek youtubeon, szeretnék nektek szakirodalmi összefoglalóval szolgálni a témában. Több részben... Mert a témával könyveket lehetne megtölteni.

Még most szeretnélek megkérni, hogyha nem tudod kellően eltávolítani a dolgot magadtól, akkor hagyd abba az olvasást, ez nem lesz pehelykönnyű és limonádéízű. Ez szakirodalom. :/ Cserébe baromi érdekes lesz, és a teljes sorozat olvasásával igen sok olyan infót gyűjthetsz, ami segíthet neked a probléma felismerésében, és a diabod menedzselésében, akkor is, ha nem érint étkezési zavar személyesen. Kamasz gyereket nevelő szülőknek kifejezetten ajánlom, egy jó pohár bor elfogyasztása, vagy más idegnyugtató tevékenység közben. Ha mégis megfutamodnál, a megjelenéskor csatolom a beszélgetés linkjét, ami sokkal finomabb megközelítést képvisel.

Ígéretemhez hűen:
https://youtu.be/GBTEnccgMIM

Napjaink társadalmában az szigorúan vett étkezési zavarok nőkben 0,9-1,5%-ban, férfiak esetén 0,5%-ban fordulnak elő a teljes élettartam alatt. Ha kamaszokra szűkítjük a képet ez az arány 3,8% és 1,5%. Ámde most ugrik a maki a vízbe; ha egyes típusú diabéteszesekről beszélünk, akkor a tanulmányok igen eltérő eredményekkel szolgálnak. A legrosszabb eset: az type 1 diabos lányok 37,9, és a fiúk 15,9 %-a. Ha finomra vesszük a hangot, és több tanulmányt összegzünk, akkor is valamivel 10% feletti ez a szám lányok esetén.

Nem, ezek nem magyar tanulmányok. Itthon ezek a gyerekek és fiatal felnőttek be sem kerülnek a rendszerbe, és az étkezési zavaraikra fény sem derül. Azonban, ha Kanadában, vagy egyes európai országokban ilyen az arány, akkor miért lenne sokkal alacsonyabb itthon (ahol még részben dívik is a rugalmatlan diab menedzsment)?

Elképesztően magasak ezek a számok, és azt jelentik, hogyha valaha voltál diabéteszes közösségben, akkor onnan  optimistán becsülve, legalább minden tizedik embernek volt, van, lesz ilyen problémája. Durva!

Mit nevezünk étkezési zavarnak? 

Anorexia nervosa: olyan testképzavarral járó kórkép, amelyben a betegek rendellenes félelmet élnek meg a súlynövekedéstől, ez pedig általában táplálékmegvonáshoz, malnutritiohoz, és nagy mértékű súlyvesztéshez vezet, ami párosulhat túlzott fizikai aktivitással.

Bulimia nervosa:
Szintén testképzavarral járó rendellenesség, ami falási rohamokkal, majd önhánytatással, hashajtók-vízhajtók használatával történő súlygyarapodás elkerüléssel jár.

Persze van egyéb kategória is, mint a túlevés például.

Ezek klinikai kritériumai igen szigorúk, ezért ritkán jut el a beteg a konkrét diagnózisig. Fennállhatnak önmagukban, vagy a diabbal együtt is. Ami mindebből minket egyedüli módon  érint az a diabulimia. Itt gyakorlatilag az inzulin be nem adásával próbál súlyt veszíteni a delikvens. Ez ugye egyértelműen eredményezi a diagnózis előtti vagy ahhoz hasonló életveszélyes állapotokat. Mégis a kutatások szerint a diabétesszel élő nők 30% kipróbálja az inzulinmegvonással történő súlycsökkentést élete során legalább egyszer. Ráadásul a diabosok inkább fordulnak ehhez a megoldáshoz, mint hashajtókhoz, vagy a hánytatáshoz, olyan helyzetbe sodorva magukat, amiben háromszor nagyobb arányban és 13 évvel hamarabb halnak meg a kortársaikhoz képest.

Az érintettek köre kiskamasz kortól a fiatal felnőtt korig terjed. Kutatások kimutatták, hogy a 7 éves kor előtt diagnosztizáltak esetében jóval kisebb eséllyel alakulnak ki, mint 7 és 19 éves kor közt. Főleg nőkről beszélünk, de természetesen nem kizárólagosan, ahogy a fent említett adatokból láthatjátok is.

Annak, hogy az érintettek nem kerülnek megfelelő gondozásba, millió oka van, amiket a későbbiekben ki is fejtegetek majd. Csakhogy néhányat említsek:
-a diabulímiának nincsen klinikai definíciója a mai napig, azaz ez a betegség orvosi szempontból nem létezik
-nem szűrünk itthon igazából
-többségében rövidek és felületesek az orvosi konzultációink
-beton rugalmatlan diab rezsim
-nagyon szigorúak a táplálkozási zavarok kritériumai, és a beteg attól is beteg, ha nem éri el ezeket  követelményeket- de ez jó az orvosok saját, és a beteg megnyugtatására is, hogy nincsen baj
-a betegek kifejezetten jól titkolják, és sokáig vannak tagadásban a helyzettel
-nem tudunk róla-és aminek a létezéséről sem tudunk, azt hogy nevesítenénk, azzal hogy foglalkoznánk, és hogy kérnénk hozzá segítséget?!

Szóval itt meginvitálnálak benneteket egy hosszabb utazásra  a dolgok mélyébe. Bátrak előnyben! A többieknek fogjuk a kezét. :)

Mint láthatjátok az alkotógárda nagy részét megihlettük. Így addig is ajánlom a vonatkozó DiabAnyu bejegyzést a szülői felelősségről Bak Bernadett tollából:
https://diabeteszesagyermekem.blog.hu/2020/05/01/5_kulcs_uzenet_1-es_diabetesszel_elo_gyereket_nevelo_szuloknek_az_eveszavar_kapcsan

És a pszichológiai szempontot Mesterházy Fazekas Andrea diabétesz szakpszichológustól:
https://www.terapiaskozpont.com/post/a-b%C5%91s%C3%A9g-zavara-avagy-az-ev%C3%A9szavarok-%C3%A9s-a-cukorbetegs%C3%A9g?fbclid=IwAR0MiL1QdbVWeG5bZQBwthfg8GZYeKR4zoFlJ92H6AEnvfNpx8TdKecT60A

Források:
https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC4002640/
https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC4398907/?fbclid=IwAR2-_SBRAF-8ol-VCFR23aSvEk53nsIRzZNVhRqhQJWVo-3qXkYclT3XkY4
https://www.opalfoodandbody.com/wp-content/uploads/2016/01/summary-of-dsm-5.pdf?fbclid=IwAR2391FLc5fJI7_GLaUqdFtLRiTqodWG4-S7TegAHs9TATHr8bv8X1CW3Z4

Szövődményshaming- Nem szégyenlem, és nem is viszem el a teljes felelősséget érte.

„Kovács Anna vagyok. 32 éve diabéteszes, szövődmények nélkül.”

Nem vagyok Kovács Anna, de ezek a mindannyiunk által rendszeresen látott mondatok, egy hibás rendszer, egy hibás menedzsment stratégia, és hibás gondolkodásmód dinoszaurusz csontjai.

Öt éve diagnosztizálták a neuropathiám. Soha nem hallottam róla előtte. A helyszínen kapott kisebb sokktól nem hallottam, azt a kevés információt, amivel megajándékoztak volna akkor. Később ugyan kérdeztem, és szakirodalmat olvastam, de akkor meg nem tudtam vele mit kezdeni a nagyobb sokktól, ami realizálta az szemeim előtt az életet, ami ezután jön.

Aztán elkezdtem másokat keresni az életben és az interneten, akikkel beszélhettem, vagy akikről írhattam. A cél az volt, hogy magamnak teremtsek jövőképet, és hogy írás közben feldolgozzam azt, ami velem történt.  Körülbelül ekkor szembesültem először a szövődményesek hibáztatásával, és megszégyenítésével.

 Volt, aki szerint csak magamnak köszönhetem.  Volt, aki szerint az orvosom volt szar, aki szerint lecsúszott vagyok, aki szerint tönkre tettem az egész életem. Mondták, hogy innentől nincs jogom tanácsot adni, és nincs szavam. (Ez utóbbi azért vicces volt, mert orvosi tanulmányokra, és szakirodalomra alapoztam akkoriban már néhány éve.) Néhányan meg merték kockáztatni, hogy a szüleim hibája, sőt a családom is gázos, diszfunkcionális, és bántalmazó. (Anya, Apa, nyugi! Mindig kiálltam értetek. Remekül csináltátok. <3) Mások véleménye, hogy nem is lehetek szövődményes ilyen fiatalon.

És kik mondták mindezt nekem? Ti. Ti mondtátok.

Mindezen gondolatok sok tőről fakadnak. Az probléma része, hogy nincs normális szövődményedukáció, vagyis, hogy nem tudtok/unk eleget a szövődményekről egyáltalán. Sokat számít az is, ahogyan farokfelvágva, sovány malac vágtában szaladunk el a szövődményeknek még a gondolata elől is. (Félre ne értsetek, félni tök normális.) De például egy egyes típusú gyerkőc szülőjeként kétségkívül nehéz ebbe belenézni. Néha a témában kevéssé jártas családtagok is feljogosítva érzik magukat a számonkérésre. Gyakran pedig a saját diabetológusunk, vagy házi orvosunk kelti azt az érzetet, hogy egy-egy szövődmény felelőssége csak és kizárólag minket terhel.

Mert három havonta azt hallgatni egy élethosszig, hogy a szövődmény a beteg hibája, a szövődmény szégyen, a mentesség dicsőség, az már agymosás.

Na és akkor mit várhatunk betegtársainktól, ha már az orvos is így tolja?!

Van jó útra terelő motivációs faktora a szövődményekkel fenyegetésnek. Generációk nőttek fel rajta. Kicsit tévesen ugyan. Azonban ezek a baljós árnyak a fejünk fölött segíthetnek jobban csinálni, de nem úgy, ahogyan azt az elmúlt évtizedekben gondolták.

Rossz a megfogalmazás!
Ma már tudjuk, hogy a tökéletes (közeli) önmenedzsment nem előzi meg a szövődményeket. Ildomosabb azt mondani, hogy a jó vércukor kontrollal, a lehetőségekhez mérten legnagyobb mértékben tudod csökkenteni a szövődmények kockázatát.

Keveset tudsz!
A szövődmények kialakulásához rengeteg genetikai faktort társítunk jelen pillanatban, illetve befolyásolja az életmód, a környezet, és a kamaszkorban termelt hormonok, és egyéb tényezők. Tudjuk azt is, hogy eltérően vagyunk érzékenyek a hyperglicaemiák okozta oxidatív stresszre. Márpedig ezekről nyilvánvalóan nem tehetsz. Ugyanakkor sokkal többen vagyunk szövődményesek, és sokkal fiatalabb korban, az elmúlt évek kutatásai szerint, mint azt eddig gondolták.

Jól jönne egy kis empátia!
Az a rengeteg félelem, szorongás, aggodalom, ami egy ilyen diagnózishoz társul önmagában is nagyon megnehezíti a betegeknek, hogy képesek legyenek megbirkózni a helyzettel, feldolgozzák, és beszéljenek róla. Miért rugdossuk a földön fekvőt?!

Hiba, hogy arra vagyunk kondícionálva, hogy féljünk a szövődményektől. Ahogy az is, hogy azt sugallja a világ, és a szakmai források egy jó része is, hogy teljes mértékben megelőzhetőek, illetve, hogy csak és kizárólag a beteg hibájából alakulnak ki. A 7 alatti HbA1c sem véd meg törvényszerűen. De segít neked, megadni a legjobb esélyeket.

Bátorítanálak benneteket arra, hogy oldjuk le magunkról ezeket a félelembéklyókat, és nézzetek utána az egyes szövődményeknek. Javasolnám, hogy ha szövődményes kérdésetek van, tegyétek fel. És merjetek beszélni-tanulni-beszélni-kérdezni-beszélni erről. Felszabadít. Szóval:

Bády Diána vagyok. 17 éve diabéteszes. 5 Éve szövődményes. És ez így rendben van.

Források és érdekességek:

https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/25825086

https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC2956847/

https://care.diabetesjournals.org/content/41/9/2026
https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC5904742/

https://beyondtype1.org/no-blame-no-shame-complications/