Technoluxus, Technolustaság
Érdekes dolgot tapasztaltam magamon mostanában. Egy ideje
már használok szenzort, de talán most vagyunk túl életem leghuzamosabb folyamatos
szenzorhasználatán, ami még így is összesen csak néhány hónap volt.
Szoktam szenzorok közötti szünetet tartani. Legalább néhány
napot mindenképp, mert néha azért mégiscsak felszabadító, és valahogyan
mentálisan igénylem ezt.
Az utolsó szenzort egy spagettipánt lerántotta a karomról.
Nem gyakori, de nem is példanélküli. Szívás, de nem húzom fel magam ilyeneken,
mert épp 1 nanoszekundummal a megtörténete után már úgyis mindegy.
Aztán nem raktam fel újat, mert úgy gondoltam, jó lesz pár
nap szünet már. És amit néhány nap után tapasztaltam…..?! Azon kaptam magam, hogy az amúgy 8-14 napi
mérésem helyett, jó, ha 4-5 alkalommal mérek egy nap, és azt is önbefenyítősen.
Jó a technológia, és
igazán nagyon sok terhet levesz a vállunkról, de én vagyok az, aki napi 14
ujjbegyes méréses menedzsmenttel sem azért vett szenzort, hogy ne kelljen
szúrnia magát, hanem, hogy menedzsmentet javítson.
Viszont úgy látszik, amit az agyam megtanult már ilyen rövid
idő alatt is, hogy a szenzorral még az eddigi napi 15 percnél is sokkal
kevesebb erőfeszítést kell tennie, és belelustult a helyzetbe. Úgyhogy most
nagyon következetesen méregetek ujjbegyeset.
Van technolustaság. A kamaszainkban, a kisgyerekeinkben, és
szülőkben is. Technolustaság lehet oka annak, hogy van, akinek nem való a pumpa, vagy a szenzor, és akár az orvosa által nem is ajánlott. Sőt, a kevesebb munka, figyelem és gondolkodás gyakori marketingfogása a diabos újdonságoknak egészen az analóg inzulinok piacra dobásától kezdve. Nehéz nem elhinni, hogy egy zárt rendszerű pumpa vagy egy mesterséges hasnyálmirigy nem az ember élete megoldása, hogy diab-free életet élhessen. De bad news: a mi életünk sosem lesz diab mentes.
Kapcsolódó témaként pedig szeretném felvetni, hogy mégis
mennyire vagyunk függői ezeknek a technológiáknak. A hétköznapok minden
kényelmi technológiájának amúgy. Épp egy generáció nő fel, pumpa-szenzorral, és
hamarosan indul egy zárt-rendszerű pumpákkal. Ez csodálatos, és ámulatbaejtő.
Ahogy a technológiát használó diabos generációk elképesztően gyors váltakozása
is.
Mindeközben pedig eléggé meg vagyok győzve arról, hogy
ezeknek a gyerekeknek és felnőttekek is ismernie, és tudnia kéne használni az
ujjbegyes méréses, és a penes menedzsmentet, valamint a jövőben a smart
funkciók nélküli pumpázást. (Nehogy azt higgyük varázslóval bólusoló kamasznak
a leghalványabb ötlete is van a napszaki ch-inzulin arányáról, és még 18 (40) évesen
is képesek 200%-os bázis+bólus kombinációval korrigálni-tisztelet a kivételnek.)
Szerintem jó ezeket még békeidőben megtanulni, mert simán jöhet valami, ami miatt
nem lesz elérhető a technológia. Akár
egészen egyszerű okokból, lásd a jelen pumpa és szenzorhiányt, és akkor tömegesen
maradnak kétségbeesett betegek és kétségbeesett szülők, akiknek ötletük sincs,
hogyan tovább. Ha ez neadj’isten felnőttgondozásban történik meg, akkor
többségében igencsak magára van utalva az ember.
Félreértés ne essék, ez nem egy techno ellenes bejegyzés, ahogy én sem vagyok semmi jónak elrontója. Arra szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy milyen fontos az, hogy ne feledjünk el gondolkodni.
