Nyílt, de nem teljesen hivatalos levél a kórházi abúzusról
Ez a képzelt levél nem démonizálásra szól. Minden
tiszteletem és megbecsülésem a humán egészségügyi pályát választóknak.
Elképesztő vállalás, elképesztő teher, és elképesztő áldozat. Ez a levél arról
szól, amit az önkéntes és diabétesz edukátori munkám során tapasztalok.
Véletlenek. Rossz napok. A frusztráció cirkulálása. Eszköztelenség, vagy
tehetetlenség szülte düh, és irritáció. Sebek.
Tisztelt Doktor Úr, Doktor Nő, Szakápoló, Ápoló!
Ülök a DiabSzövőkön. (Ez egy olyan kiscsoportos workshop, ami orvosi információt ad át tényszerűen a diabétesz szövődményeiről. A program interaktív, remek pszichológussal megtámogatva, kimondatva a félelmeket, sebeket, irracionális plántált rettegéseket, reakciókat, sőt azonnal dolgozik velük, reagál, és reflektál. Ketten hoztuk létre, civilek. Részben azért, mert vannak olyan sebhelyeink, amiknek a gyógyítását, vagy megelőzését szeretnénk megmutatni másoknak.) Hallgatom a kórházi, néha családi, akart vagy akaratlan, tudott és néha tudattalan bántalmazások történeteit és facsarodik a szívem.
Mert ez is a témája a programnak. Mert erről
sem beszélünk szinte sehol.
Hogy lehet egy 22 éves, másfél éve COVID-ban diagnosztizált
fiatal felnőttnek azt mondani, hogy nem lehet gyereke egyes típusú
diabéteszesként?! És mindegy, kedves doktor úr, hogy hogyan hangzottak el ezek a
szavak pontosan. Mert ezt a lenyomatot hagyták. Tudja, milyen volt az arca,
mikor a mellette ülő diabos azt mondta, neki két egészséges gyereke van? Nem is
tudom most jól szavakba foglalni.
Miért mondják egy (több) kamasznak, hogy le fogják vágni a lábad, ha ezt így folytatod? És mindegy, hogy mi hangzott el, kedves szülő, mert ezt a lenyomatot hagyta.
Miért mondják egy diabéteszes fiatalnak, hogy rossz ötlet egyedül lakni, mert simán meg fog halni, ha senki sem segít hypoban?
Bemutatkozás helyett, ismeretlenül, a beteg nevét nem meghallgatva,
miért küldik pszichológushoz?
Miért válaszolja azt 7-ből 5 kamasz a kamasz DiabSzövőn,
mikor megkérdezem mit hallottak a szövődményekről, hogy lebénulnak,
megvakulnak, és levágják a lábukat? (Miért nem mondjuk, hogy ha lábzsibbadást
vagy szapora pulzust tapasztalnak, azonnal vizsgáltassák ki? Mert egy 20
forintos érményi diab okozta zsibbadás baj, de nem egyenes út a láblevágáshoz.
Még egy időben elkapott, elmagyarázott, felfogott, kezelt szövődmény
évtizedeket jelent jó vagy elfogadható életminőségben.)
Miért mondják azt, hogy őket is fenyegették katéterezéssel,
ha nem pisilnek ügyesen a 24 órás vizeletgyűjtésbe?
Miért csúszott ki átmenetileg az életem fiatal felnőttként?
Vajon lehet köze egy mondókához, amit 2-3 havonta végig kellett hallgatnom
arról, hogyan rohadok majd szét élve? Vagy még 8 évesen kezdődött minden, mikor
édesanyám rezidensekkel hagyott 5 percre, amég aláírta a zárójelentést, akik
azt mondták, ha nem leszek ügyes kislány, akkor abból nagy baj lesz, például
megvakulhatok? Lehet köze ahhoz, hogy 18 évesen még azt hittem a diab hosszú
távon fix halálos ítélet?
Miközben rezzenéstelen arccal azt is mondják, a diabétesz
nem betegség, hanem állapot. Nem szeretem ezt a frázist. Részben azért, mert
legjobb szándéktól vezetve, de egy orvos találta ki. Egy orvos, aki nem szúrta
magát napi 10-18-szor ujjon vagy végtagokon. Akinek a teljesítményét nem
limitálta egy melegfront miatti hypo, vagy hidegfront miatti hyperglicaemia. Akit nem csúfoltak az iskolában ezért, és a tanárai sem utasították el a
programokra cipelését, és az anyósa vagy apósa sem intette óvva tőle a párját. Akit sosem fenyegettek a fentiekkel. Aztán átveszik a szülők, mert jól és megnyugtatóan
hangzik, és a gyerekbe nevelik, aki élete során, ha szerencséje van, akkor csak
egyszer fog megtörni, ennek az ellentétével találkozva.
Nem adjuk semmilyen más krónikus beteg szájába a narratívát.
Nekünk akkor miért?
Ott feljebb, ez mind mi, ha nem a megfelelő kommunikáció, a
megfelelő lelki gondozás, a megfelelő információátadás jelentős hiánya?!
Miért nem azt mondjuk, hogy: „Veszélyes lehet, amit csinálsz. Tudom, hogy baromi nehéz, és teljesen rendben van, ha elkap a diab burn out, és nem tudod kezelni ezt. Ha kész vagy rá, nagyon apró lépésekben vegyük vissza az uralmat! Én majd segítek neked. Elérhető leszek. Találkozhatunk akár hetente. És ha elbuksz, és bajba kerülsz, szólj! Nem fogok haragudni. Újrapróbáljuk. Aztán újra és újra és újra. Hozzá fogsz szokni, és a rengeteg erőfeszítés, ami most van, majd napi pár percre redukálódik. Meg amúgy is találkoztál már diabos felnőttekkel? Itt meg itt van egy pár…. Haláli, hogy mennyire jófejek, vannak gyúrósok, meg kirándulósok, meg ügyvédek, vízszerelők, orvosok, művészek, meg rózsaszín hajú anime fanok. Esküszöm. :)”
Mindegy, mennyire van rossz állapotban a rendszer, mennyire
nem tanítanak kommunikációt jól az orvosi egyetemek nagy részén; hogy mennyire nem
vagyunk tisztában azzal, hogy most most van, és minden interakciónk, minden mondatunk
betalálhat valakinek. Nem számít, mennyire nem gondolunk bele mások cselekedeteinek
okaiba vagy motivációiba, hogy mennyire nem okés a fizetés, mennyire vagyunk
elfáradva vagy kiégve, vagy mennyivel többet kell a fairnél túlórázni az
egészségügyben. Soha semmivel nem tudod nekem jól megindokolni a fent felsorolt
sebek egyikét sem.
Ez nem hibáztatás. Figyelemfelhívás. Kérés. Jó lenne, ha ez
változna. És ha nincs erő, idő, eszköz, vagy bármi más ehhez, jó páran vagyunk
civilek, akik hozzáadjunk.
14-15 évembe telt békét kötni a diabéteszemmel. És ebből
körülbelül 12-őt az vitt el, hogy bár a közvetlen környezetem szinte
maradéktalan támogatását élveztem, meggyógyítsam ezeket a sebeket, és a
következményes, jövőbeli sebek kipárnázásán még ma is dolgozom.
Maradok tisztelettel:
Bády Diána –a megérdemelten megkapott doktor előtag nélkül, örökké abban a
hitben, hogy a mondanivaló alapján értékelhető az ember
