Könyvajánló
Ling-Balogh Erna: Amikor beüt a cukor című könyvéhez
#nemfizetetthirdetés #színtisztameggyőződésbőléspozitívcsalódásbólszületettblogposzt
Szóval az van, hogy az állatorvoslás, az emiatti tanulás, a
másik szerelemmunkám és az önkénteskedés miatt rettentő kevés időm marad olvasni.
20 éves korom előtt havi egy könyv fogyott. Most örülök, ha évente- másfél
évente egy sikerül. Persze nem szakmai témában.
Szóval ezúton kérek elnézést a Nyír-Diabettől, és az írónőtől is, mert bevallom, akármennyire ismerem, tisztelem, és szeretem is a munkásságukat, félve gondoltam arra, hogy az évi egyet egy diabéteszről szóló ifjúsági regénnyel töltsem, amit olyasvalaki írt, aki nem is diabos.
Sajnálom
kedvesek! Ez a könyv fain. De komolyan.
A könyv cukorbeteg tizenéveseket és szűk családjukat kíséri
egy cukorbeteg fiataloknak szervezett táborba. A főszereplők név szerint:
Izolda (13), akit nem rég diagnosztizáltak, igen erős személyiség és nem igazán
tud még megküzdeni a diab állította akadályokkal, többek között a versenysport
és diab összehangolásával, vagy a mások előtti önszurkálással.
Panka (15) a diabéteszes kamasz közösség, és a tábor jól bejáratott, nagyon
lelkes és pozitív tagja, aki az elfogadás egy egészen más szakaszában van
Izoldához képest, akinek a párkapcsolati létezését nehezíti meg a diab, és aki
kellően edukált mivolta ellenére is követ el orbitális baromságokat azért, hogy
megfeleljen a külvilágnak.
Mór (17) Izolda gondtalan és diabtalan nagytestvére, akit főleg a bulik és a
lányok kötnek le, de gyanúsan felcsillan benne ennél jóval több dimenzió.
Elképesztően sok aspektusból tekint a diabéteszre ez a könyv,
ami nem kis teljesítmény. Nagyon könnyű azonosulni a szereplőkkel, például
belelátni önmagam, ahogy a diabétesz elfogadás rögös útján haladok, miközben
megvilágítja némileg a szülői nehézségeket és nézőpontot (amúgy a hibákat is), a
diabos gyerekek testvéreinek nehézségeit és közben érzékenyíti és edukálja a
külvilágot. Úgy szövi bele a diabot a történetbe, hogy nem megyek falnak a
tudatlanságtól, miközben egy civil számára szerintem nem érthetetlen és nem zavaró
mértékű.
Szép a történetvezetés. Jól mutatja be a szereplőket, és
róluk már szinte kész jellemrajzzal érkezünk a táborba, ahol fantáziatanúi
lehetünk mindannak a változásnak, amit annak a gyönyörű és pótolhatatlan
érzésnek a megtapasztalása okoz, hogy nem vagyunk egyedül. (100%-ig normálisnak
érzem magam a külvilágban, de valahogy ez 150%-ra nő egy diabos táborban, még
most is, hogy önkéntesként járok.) Nagyon sok cukorbetegséghez kapcsolódó
problémát felvonultat a szereplőkön keresztül, egész banálistól az egészen
komolyig.
Ahogy elkezdtem olvasni már az első 20 oldalon elképedtem
azon, hogy részben a saját, részben a diabos barátaim kamasz gondolatait láttam
leírva.
Mutatom:
Izolda:
„Remélem mindenkinek lejön, hogy ott van a homlokomon egy „Ne merj közelebb
jönni, mert megharaplak!” tábla. Elkezdtem strigulázni, hogy hányan kérdeztek
ma penről, és hányan szóltak hozzám valami más miatt. Jelezném, hogy pocsék az
arány. A jókedvem másik oka, hogy holnap orvoshoz megyünk. Alig várom, hogy
megrovásban részesüljek mindenért, amit mások büntetlenül csinálhatnak,
úgymint: evés, mozgás, döglés és barátai.”
Megmosolyogtató. Tábor és nyár ízzel a számban olvastam
végig, emlékbetörésekkel a saját kamaszkoromról. A komplex problémafelvetés
miatt nem tudom azt mondani, hogy ez egy ifjúsági regény. Szerintem szülőként,
de tovább megyek, gyermek diabetológusként, is melegen ajánlott, túl a
nagyközönségen.
P.s.: Ha a Nyír-Diabet oldalán rendelitek meg, azzal diabos gyerekek táboroztatását támogatjátok.
https://nyirdiabet.hu/amikor-beut-a-cukor-konyv
Menjetek más diabosok közé, és tudjátok, hogy nem vagyunk egyedül!
