Miért kínzod magad?

A következő sorok abszolútmódon nem azoknak szólnak majd, akik stabil anyagcserével rendelkeznek.

Egy csillió cukorbeteg megismerése után jöttem rá, hogy azért elég sokunknak nehéz a menedzsmentje.  Nagyjából ugyanolyan nehéz beállítani most is, mint kamasz koromban. Ha csak megfúj a szél, már képes vagyok más értéket produkálni. Értsd: a hóhullás és zápor instant hypoglicaemia, leállított pumpával is zuhan a vércukrom. Az egyetemen elkerülhetetlen kialvatlanság brutál inzulinrezisztencia, a gyenge hypok is 72 óra Somogyi effektussal kísértek nálam. És ez csak a cseresznye a kakós habon.

Épp az orvosomnál ültem, mikor megfogalmazódtak bennem ezek a gondolatok. Az orvosomnál, akit mindig el lehet érni, ha valóban baj van. Az orvosnál, akinek a segítségével először értem a hetes HbA1c vonalába, aki sosem emelte meg a hangját, és ki nem ejtette a száján az amputáció szót, nem vádolt meg melléevéssel, és a nasi salátáimra nevetve konstatálta, hogy én füvet nassolok.

Neki hála, a kórház egyfajta relax pont lett az életemben, azok után, hogyha csak a szagát megéreztem már pattanásig feszültek az idegeim. Most olyan, mint egy repülő út, le kell ülni, és tudom, hogy nincs hova menni, és itt most aludhatok/tanulhatok/még többet tanulhatok/luxusmód bámulhatok ki a fejemből, abban a nem kevés, de abszolút megérős időben, amit várakozással töltök.

Extrém fordulópont volt a kezelésemben a nekem való orvos megtalálása. Ezt meleg szívvel javaslom mindenkinek.  És tök mindegy milyen messze van, és mennyit kell várni rá, mert az egészségedről beszélünk.

Év eleje, év vége, mindegy. Ez afféle számadás. És az van, hogy azt hiszem a diab élet többségében iszonyatosan görcsöltem a jó értékek megszerzésén. Most is fontos. Persze. Csak a görcs változott.  A tőlem telhető legtöbbet teszem ebben is, mint az élet más területein. A  kulcspont mégis az szerintem, hogy elengedjük ezeket az ültetett belső feszültségeket.

Mert jól eszem. Nézem a grammokat, a GI-t, figyelek az időre, a felszívódásra, és folyton monitorozom magam. És tökéletes a cukrom? Messze nem.

Előfordul, hogy napokig nem tudom 4-9-es tartományba nyomni, inzulin ide-vagy oda. Nem technikai malőr. Néha ez így megy nálam. Régen elkeseredtem volna, ami vagy sírásba vagy dühöngésbe fulladt volna. De az elmúlt időkben nem. Csak egyszerűen tovább próbálkozom. Mert mennyire hamis idea már csak a jó cukorhoz pozitivitást társítani. Hisz ezt szorgalmazzuk. Ha jó a cukrod, akkor te mennyire ügyes vagy! Nem mintha kételkednék ebben az ügyességben, csak azt próbálom mondani, ha rossz a cukrod, de mindent megtettél, ami a csövön kifért, akkor az ugyanúgy eredmény.

Azért kell egyfajta őszinteség önmagad felé, hogy valóban megítélhető legyen, hogy megtetted-e, amit lehetett. El tudom képzelni, hogy 2-3 gyerek, vagy egy durva munka mellett a minden egyszerűen kevesebb.  Plusz egy jó orvos is kell, hogy biztosan a neked való terápiát kapd.

De vajon egy többfaktoros változót egyetlen faktor szerint (ami te vagy) meg lehet-e ítélni?! Szerintem nem.  A diabétesz egyéni, úgyhogy örüljünk annak, akinek 5-ös a HbA1c-je, és engedjük el, ami a saját megítélésünket illeti.  A belefeccölt munka az, ami számít.  Schwarzenegger sem egy nap alatt roppantotta ki magát. De tuti, hogy majdnem minden nap ment edzeni. A jó cukorértékek jók, távlatot hoznak a diabéteszbe, és jó közérzetet. De ha neked ma csak 9-ig sikerül lenyomni, na bumm. Pacsi neked. Keress megfelelő szakembert, és próbálkozz tovább, mert az önostorozás sehova sem vezet.

A mű címe pedig: Somogyi-effektus kifejlődése és múlása, ha nem igazán van többlet inzulin a szervezetedben