Miért nem jó a szigorú táplálkozási rezsim egyes típusú diabéteszben?

Aprótalpú korom óta orbitális, elképesztő, nem szűnő rajongással viseltetek a banán iránt.

Sosem felejtem el, ahogy 2003-ban a kórteremben ülök a kedvenc, indokolatlanul színes nadrágomban a fertőtlenített ágyneműn, a lábamat lóbálom, és az amúgy nagyon kedves, segítőkész és jó szándékú dietetikus azt mondja nekem, hogy: Soha többé banán! Szőlőről ne is álmodj!

Jó, persze, nem így mondta, csak az üzenet volt ez. Az emlékfantáziám játszik most velünk.

Egyes diabos generációk nőttek fel a cukor és a magas glikémiás indexű élelmiszerek teljes tiltásában. Ráadásul olyan időkben, amikor a helyettesítési lehetőségek meglehetősem silányak voltak. A diabos Milkát is, és a Norbis tejcsokit, amik elviselhető alternatívának bizonyultak, úgy vonták ki a forgalomból, mint a hurrikán. A maradék meg utóízes édesítőszerrel készült, fehér lisztből. (Mert miért is ne?! )Nem mintha ez érdekelt volna akkor, amikor nagyon vágytam az édességre… És ezek a srácok is felnőttek, de én meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy megvolt ennek az ára.

(Közbejegyzet: Ez nem IR-ről szól, és nem szól a klasszikus kettes diabról sem. Akinek még van mit mentenie, az mentse. Szerintem. Aztán ti tudjátok.)

Az érvelést így kezdeném: 
A mai napig tömegesen lehet olyan termékeket kapni, amik tele vannak tolva fehérliszttel. Márpedig ha ragaszkodunk az elmélethez, hogy csak lassan felszívódó szénhidrátokat kéne fogyasztani, akkor ez igen el van baltázva így.

Felhozhatnám a mesterséges édesítőket is. De mivel épp annyi tanulmány szól mellettük, mint ellenük (ha nem több), ezért nem vagyok igazán meghatva tőlük.

A folyamatos figyelem és feszültség, ami a gyerekre, avagy ránk és az ételre irányul, a szüntelen szénhidrátszámlálás, az összetétel olvasgatás, a grammozás, a glikémiás index, a rostok, a fehérjék, a zsírok feltérképezése, a nem szűnő éhségérzet, az erőltetett étkezés időpontra és időre, ami  ezt a táplálkozási rendszert  övezi, és ami ez által a diabot is övezi, néha épp elég lehet, hogy visszás érzéseket keltsen az étellel szemben.

Márpedig az ételt szeretni jó. Van néhány dolog az életemben, amiről annyira lelkesítően tudok beszélni, hogy rendszerint megkérdezik, miért nem foglalkozom vele hivatásszerűen, és a kaja, az ilyen.

Ráadásul mindezen fent említett változásokat akkor kell megszoknunk, amikor a krónikus betegség elfogadásának első lépéseiben járunk. Tagadás? Düh? Ha szupergyorsak, vagy túl fiatalok vagyunk a diagnóziskor esetleg alkudozás?! Jó kombónak hangzik ez?!

A másik problematikus pont a tiltás. Ez viszont több okból. Azt mondjuk a kölöknek, avagy azt mondják nekünk: Ez csak egy állapot. Pont ugyanolyan vagy, mint a többi. Teljes életet élhetsz vele. DE csak egészséges ételeket ehetsz, jó makrotápanyag arányokkal, megfelelő glikémiás indexszel , és persze csak akkor ha idő van, és annyit amennyi elő vagyon írva.

Érzitek?

Aztán vannak ilyen Szilaj feelinges sosetörikbeavadlóóó gyerekek, mint én voltam. Most nem konzuláltam szakemberrel, de azt hiszem normális a tiltásra adott, ’csak azért is’ reakció. Kivétel nélkül minden tiltásban nevelt ismerősöm csalt. Én is. Minél szigorúbban voltak a keretek, annál jobban. Az egyenes arányosságot matek órán lehetne tanítani ezzel a példával.

Mi lenne, ha úgy csinálnánk, hogy jó legyen? Milyen banális kérdés, de annyira ide illő, hogy nincs szívem törölni.

Egyrészt nézzük meg azokat a fránya élelmiszereket. Egyesével. Egyediek vagyunk, egyedi reakciókkal, lehet, hogy amitől a legjobban tiltanak, meg sem emeli a vércukorszinted. (Nekem ilyen a reggeli tejeskávé.) Ugyanakkor lehet, hogy valami, ami ’megengedett’ kicsinál. (Nekem néha a túró.) Arról nem is beszélve, hogy minden élelmiszert ki kell próbálnod minden napszakban, mert még ez is változtat a tested reakcióin.

Másrészt nagyon hiányolom a pontos(közeli) szénhidrátszámolást. Főleg instabil anyagcseréjű diabosoknál. Az ultragyors inzulin klasszikusan az, aminek a hatása grammra pontosan kiszámítható.

Amit még nem értek, hogy ha már adott az ultragyors, akkor semmi nem áll az egészséges táplálkozás megtanításának és megtanulásának útjába. Miszerint megeszed zablisztes tökfőzeléket ebédre, és utána nyugodtan ehetsz egy 6 g szénhidrátos Kinder csokit, mert a világ az nem itt dől össze. Kérsz egy fagyit nyáron? Egyél valami rostosat az ebéd felébe, és egy jó tejszínes-zsíros duplagombócos fagyit desszertnek! Ha alkalomadtán étterembe megy a család, neked sem kell zulu időben vacsiznod. Ha pedig már idáig eljutottunk, miért nem használjuk ki a pumpánkat (ha van): többhullámú bólus, elnyújtott bólus, bázisráta-emeléssel korrigálás - egyénre szabott idő alatt beadott inzulinadagok végtelen kombinációja áll rendelkezésre. Szenzorról nem is beszélve. 

Tanuljuk inkább azt, hogy érdemes az egészségeset, a jó minőségűt választani, annak a csodás testnek a javára, ami kiszolgál minket, hogy az ételkészítés gyönyörű, és kreatív, és személyes, hogy a jó étkezés meghálálja önmagát, ugyanakkor nem egy sor csokoládé az Armageddon!

Tökéletesen kivitelezhető a vércukorszint-emelkedés nélküli, tehát egészségkárosodás nélküli fogyasztása azoknak a dolgoknak, amikről harsogják körülötted, hogy tilosak. Csak meg kell tanulnod magad. De azt alaposan.

Én nem hiszek a tiltásban. De hiszek a király kajákban. És abban, hogy lehet, és kell is szeretni azt, amit eszek. Hiszek abban, hogy nyugodt estéken, egy rezgős textúrájú lávasüti, aminek az illata a konyhán kívül a szívedet is betölti, amiből forró vajas-csokikrém folyik ki, és ami mosolyt csal az arcodra, az nem visz pokolba. (Meg...amúgy is étcsokiból van...)

(Diabétesz és étkezési zavarok III. rész)