A világ, én és a diabéteszem
Tökre megtetszett ez a cím. Csak úgy kifutott belőlem. Benne
van minden, amit ezen a hideg és párás, fáradt őszi napon el szeretnék mesélni
nektek. Benne van az, hogy a diabom az enyém. Hogy úgy ülünk ott a
címfelületen, mint régi haverok. Tudjátok, Lolka és Bolka, Sherlock és Watson
vagy a diabéteszem és én. Így, elválaszthatatlanul. De mégis külön. Mert a
diabéteszem nem én vagyok.
Hogy mennyire nem én vagyok, azt nem is tudnám jobban
érzékeltetni, mint azzal, hogy sosem mondtam el senkinek ismerkedő időben már 8
évesen sem, amikor még nem tudtam megmagyarázni a miérteket. Ugyanakkor sosem
titkoltam. A taktika az, hogy csak hagyom, hogy először keltsek benyomást én.
Lássák először, hogy szarkasztikus a humorom, és hogy keményen dolgozom. Meg,
hogy néha türelmetlen vagyok, és fejjel megyek a falnak. Aztán úgyis eljön majd
egy pillanat, amikor én behypozók, vagy amikor együtt ebédelünk és be kell
adnom a bólusom, és akkor én nem fogom megkérdezni, hogy zavarna-e, hogyha én
most itt…tudod…beadnám. Be fogom adni,
és meg fogom mérni, megiszom a narancslevem, vagy felveszem 120%-ra a bázisom,ha
kell. Többségében észre sem fogják venni. Egy ideig. Aztán megtörténik az
ominózus felismerés, ami után én most már az a lány leszek, aki állatorvos
lesz, és sokat dolgozik, csipázza a gyerekeket, meg cukorbeteg is. És ez így
van jól. Rohadt nehéz lenne kitörni „A cukorbeteg lány” kategóriából, aki… Meg
hallgatni a susmorgást, érezni a lábujjhegyeket, felfedezni, mennyivel többször
kérdezik meg tőlem, hogy jól vagyok-e. Nekem ez nem kell. Sem munkában, sem
párkapcsolatban, sem iskolában vagy barátságban.
Félre értés ne essék, a férjem pöpecül számolja a
szénhidrátot, a barátaim egy része tud kanült szúrni (innen köszi, Bence az ötletet), és minden főnököm
tudatában volt a helyzetnek.
Rég nem kerültem új ismerkedési helyzetbe, pontosabban
mostanában diabosokkal lógok többet, így amikor az utolsó és egyben gyakorlati
félévem elkezdődött, gyanútlanul vetettem bele magam. Jó ez azért túlzás. Túlsoványvagycukorbetegnekezett
engem le már orvos, és küldött már el éjjeli ügyeletben az egyetlen és
esszenciális 4 órás alvásomra klinikavezető technikai hiba miatt 20-as cukorral
ijedtében (még az alvás reménye is oda), de azért fura volt újra belecseppenni.
Zéró nap, zulu időben a klinikán megismerkedve a sertéskan herélés
minden elméleti fortélyával, kiszállásra készülődtünk, mikor a termetes
hypocsomaggal ellátott hátizsákomat éppen csak felkaptam, amire a főnök visszakézből
azt mondta, azt ott kéne hagynom. Én meg mondtam neki, hogy nem fogom. Mondta,
hogy de kell, én meg mondtam, hogy de nem fogom. Klasszikus óvodás szóváltás.
Lehetséges, hogy volt némi él a hangomban, mert másodjára megadón kérdezte,
hogy miért nem. Sajnos itt le kellett dobnom az álköpenyt, és felfedni diabos
kilétemet. És tudjátok, nem kérdezte meg, hogy el fogok-e ájulni, vagy, hogy
azért van-e ez, mert sok cukrot ettem, vagy, hogy fertőző-e? Azt kérdezte,
hogy: „Te ezt elmondtad az alkalmasságin, amikor felvettek?”
Az alkalmasságomat kérdőjelezte meg, csak azért mert túl
korán derült ki. És én szőkének, és tévesen törékenynek és kedvesnek tűnhettem,
akinek még egy „ilyen súlyos betegsége” is van. Hiába mondom én ilyenkor, hogy
18 év, az 18 év azért.
Telibe talált a dolog mitagadás, mert olyan ítélet, amire
nem szolgáltam rá. De, csak kiheréltük aznap a sertéskanokat! Mindezt 50+
órás munkahetek követték, nehézelléssel szarvasmarhában, támadó németjuhászokkal,
támadó húsmarhákkal, juh hajkurászással, meglepetés daganatokkal, vérszomjas
csivavákkal és cuki beteg fülű bébi lámákkal és egész heti főnöki
cukorszupervízióval. Oh, az arcokat láttátok volna, mikor megettem a névnapomra
kapott cukros Lindt bonbont! :D
Az utolsó munkahét megkoronázása képpen, mire már egészen jóban lettünk, és jól is működtünk együtt, elvesztettünk egy
lovat, aminek a kezelése olyan volt, mint egy elég pro súlyzós edzés egy
félmaraton futással megspékelve, és amit szájba öntött macimézzel rugóztam ki.
Hazafelé menet mértem egy 7,2-est. És ott a kocsiban leizzadva, és csurig
véresen, sárosan, eléggé lehangoltan, civiledukációs jelleggel mintegy 100 óra kezelési protokollt
bemutatva, éreztem, hogy sikerült megtörnöm a jeget, és elhitetni azt, hogy
képes vagyok a túlélésre, nem is akárhogy.
Kemény munka volt. Tulajdonképpen vicces, hogy nekünk még ezt is bizonyítanunk kell ilyen esetekben. Pedig akarva-akaratlanul, de kell.
Kevés embert ismerek, akinek a diabja annyira az identitása része, mint nekem, de én csak javasolni tudom nektek, hogy ne essetek abba a hibába, hogy magatok elé toljátok őt, ahelyett, hogy magatokat tolnátok előre.
Elképzelni sem tudom, hogy hány baráttal,
csodával, kalanddal lett volna kevesebb eddig, ha úgy kezdem: -Szia! Dia vagyok
és cukorbeteg. Én csak Dia vagyok. A többit feldolgozni a világ dolga, mert én már
megtettem.
