https://www.facebook.com/thediabeticjourneyorg/videos/1437782952986873/

Megláttam ezt a videót minap, és szörnyen sok gondolat kezdett kavarogni a fejemben.

Nem akarom degradálni a problémát. Hisz van. Hiszen mindenki máshogy éli meg. Hiszen jelentős. Hiszen veszélyes. Hiszen komolyan kell venni.

Nyilván, ahogy írtam is róla, a feldolgozásnak csomó fázisa van, és a diab felett érzett gyász, szomorúság is a része. Teljesen természetes tehernek érezni, mert egy csomó extra feladatot ad, egy csomó extra kihívással szembesít, és sajnos egy csomó veszélyt rejt. Nem önkéntes változás.

Normális, ha ez a teher, akár depressziót okoz. Normális a fej homokba dugása. Normális a velemezsosemtörténhetmeg hozzáállás. Normális betegségnek hívni, és normális máshogy nevezni is. Normális, ha néha tehetetlenségedben elsírod magad. Normális, ha félsz, a jövőtől, vagy pillanatnyilag. De nem hiszem, hogy megrekedni ebben az állapotban évtizedekre, vagy életed hátralevő részére normális dolog lenne.

Ez nem egy életed végéig cipelendő málhazsák. Vagyis, persze, felfoghatod úgyis, de neked lesz szar. Ez meg nem egy fenyegetés, vagy lenézés, nem degradálás. A kétlábbalaföldönjárós valóság ez.

Predesztinálva vagyunk a fejlődésre. Ha csak a biológiát nézzük, már akkor is, lásd: szelekció, evolúció. Sőt tulajdonképpen az életnek is valamiféle célja, hogy jobbak legyünk minden tekintetben. Haladni kell, impulzálni, felfedezni, kipróbálni, lépni, kezelni, próbálkozni, sőt őszintén szólva még néha el is kell bukni. Ez a cukorbetegséggel is így van. Itt két fejlődésre gondolok. Az együttélés kidolgozására, hogy ügyes diabos légy, és arra, hogy ne vegye el az egész életed, és ne akadályozzon meg a személyiséged virágba borításában.

1-es típusként nem tudsz tenni ellene. Felfoghatod ellenségként, de necces, ha egy testben élsz az ellenségeddel. Amikor vele harcolsz hisztérikusan, foggal-körömmel, akkor magaddal harcolsz. A részed. Tetszik vagy sem. Szebb vádlikat is szeretnék, de cseszhetem, úgyhogy megbékélek a jelenlegiekkel, és kihozom belőlük a legjobbat.

 Persze 100 év múlva remélhetőleg jön valami faja megoldás, dehát mi most vagyunk itt. Nem hiszem, hogy az időm nagy részét az kéne, hogy kitöltse, hogy azért imádkozom, hogy gyógyítsák már meg ezt a „szörnyű betegséget”, ahogy a videóban elhangzik. Ha én ezzel töltöm az időm, ha mindennap a diabéteszem gondolatával kelek, akkor elmegy mellettem az élet.

Meg kell dolgozni vele, át kell formálni, gyúrni-gyurmázni, mókázni, alakítani, cseszekedni, ütni-vágni, simogatni, megtanulni, befogadni, utánanézni, és a mindennapok részévé tenni.

Sosem kelek a diabéteszem gondolatával. A reggelire elfogyasztott tejeskávém, és lávasütim gondolatával kelek. Naná, automatikusan teljes kiőrlésű, hogy kiegyensúlyozzák egymást a szénhidrát fajták, de erre nem gondolok ám, csak arra, ahogyan az édes, selymes, vajas csokoládékrém a hófehér tányérra folyik, az épp csak a formáját megtartó külső ruganyos textúrájú rétegből. Meg a kávé kedves keserűségére, ahogy kihangsúlyozza, és egyensúlyozza minden falatom ízét.

Sosem szórakozom a diabéteszem gondolatával. Elmegyek rock koncertre tombolni, miután megfelelő csomag van nálam, perfekt helyet találunk a látáshoz, és baj esetén az időben kijutáshoz. Rezgőre állítjuk a telefonokat, hogy végső SOS esetén (még sosem volt ilyen) segítsenek a barátaim. Aztán bemegyünk a tömegbe, és remekül mulatunk.

Sosem félek a diabéteszem gondolatától. Egészen lenyűgözött valakinek a hozzászólása, aki azt mondta egyedül sem szabadna lennünk. (Tudományos tény, hogy minimum napi 20 perc egyedüllét kell az embernek a mentális egészsége megtartásához.) De bevallom, erre sem gondolok, amikor a többiektől eltávolodva lefelé csapatom mountain bike-kal az erdő mélyén a lejtőkön.

Semmiben sem akadályoz meg. (( Ha nem humán sebész, pilóta, vagy rendőr akarsz lenni. ))

Megint más kérdés szülőket hallgatni erről. Még nem vagyok szülő, de tuti biztosra mondom srácok, hogyha hangosan temetitek a gyereket a diabétesze miatt, akkor kijárna nektek egy csicskapofon. A másik kérdés, amikor ezt magatokban csináljátok. A gyerek szerintem egy nagyon érzékeny műszer, és botorság azt gondolni, hogy minimum tudat alatt, ne érezné, amit ezzel kapcsolatban gondoltok. Nyilván fel kell dolgozni szülőként is a történteket, meg kihúzni az ember fejét a seggéből.  Ez persze időigényes lehet, és nehéz. Tényleg az. De 60% genetika, 40% nevelés. Ha te megfelelően kezeled érzelmileg a diabéteszét, nagy valószínűséggel ő is úgy fogja. Amikor egy hat éves azt mondja: It doesn’t give me a break. (Nem hagy nekem szünetet.) Azt nem ő találta ki gyanítom. És ezt tartom arra is, aki azt mondja, hogy mennyire stresszes. Ennyi idősen még ezt a szót sem ismertem.

 Lehet, hogy csúfolni fogják. De ha nem diabos lenne, akkor az x lába miatt csúfolnák, és végeredményben úgyis meg kellene tanulnia megvédeni magát. Más lesz. De nem kell elkülöníteni, vagy pátyolgatni, nem kell hagyni, hogy mások, vagy a világ, vagy az iskola-óvoda kizárja őt.

Nyilván vannak nehezen boldogulós korszakok, meg hajkitépések, meg sírások, de egy életen át nem hiszem, hogy tragédiaként kezelhető. Ennek a magját egy gyerekben elültetni pedig, extra csúnya cselekedet.

Mindig azt hisszük, nekünk aztán szörnyen rossz. Aztán találkozunk valakivel, akinek aztán tényleg nagyon szar, és már-már szabadkozunk, hogy mit is hittünk eddig. Négyszer szúrni, és szénhidrátot számolni, sokkal kafább, mint meghalni. 100 évvel ezelőtt, még 2 hét lett volna a várható élettartamod. Én meg elhiszem, hogy nem fenékig tejfel ez. De van, aki éhezik, van, aki szomjazik, van, aki levegőért küzd, és van, aki meghal, ha nem eszik két óránként.

Többnyire kamu az a mondás, hogy okos ember más hibájából tanul, mert francokat. Általában többször is elkövetjük ugyanazt a hibát.  De a diabétesz egy olyan betegség, amivel tényleg könnyen tönkreteheted magad. Ezután már fogod látni, hogy milyen faja volt, csak diabbal élni. Nem tanácsolnám ennek a kipróbálását.

Ha egy szóban össze kéne foglalnom a diabéteszem, és a vele való kapcsolatom, azt mondanám: oké. Igen, csak ennyit. Oké. És két Fodor Ákos vers jutna eszembe.

FODOR ÁKOS: KÉRÉS ÉS ÍGÉRET

Halál, légy gyöngéd.
Ha nem erőszakolsz meg:
jó szeretőt kapsz.

FODOR ÁKOS: DÖNTÉS

„Úgy döntöttem, hogy ma cingár leszek!”- mondta a cingár.

„Hát eddig?!”- kérdezték Mások.
„Hát tegnap?!”- kérdezték Egyesek.
„Eddig csak úgy-voltam cingár, most meg akarom is immár!”
(Sokszor van, hogy nem a tények; csak a Döntés a lényeg…)

Nektek mi lenne a szavatok?

Anya, Apa, ne legyetek beszari alakok!

Még nem szülő, már nem gyerek, ökölbe szorult kéz vagyok, dühösen arra, ami itthon az oktatásban, és az egészségügyben folyik, és most az egyszer szakirodalom olvasása nélkül szeretném elmesélni, hogy empirikus úton, mit lehet látni a gyermekség után, a gyerekvállalás előtt.

A nem diabos gyerekek nevelését ott rontjuk el, hogy nem tanítjuk meg őket arra, hogyan kezeljék a másságot. (E szó minden jelentését számba véve.) Ennek van köze ahhoz is, hogy nyilván az idősebb generációnak sem tanították ezt meg. Hogyan kezelj egy kerekes székest? Hát egy autistát? Egy siketet? Társadalom szinten fogalmunk sincs erről. Nem merünk ránézni egy kerekes székesre, mert félünk, hogy azt gondolja, bámuljuk. Márpedig az egyetlen dolog, amit tanítottak, nem más, minthogy ne bámulj. Ha már interakcióba is kell lépnünk, te jó ég!, akkor jön az igazi zavar. Megtermett férfiak, és szigorú nők viselkednek úgy, mint az első koton vételnél a boltban.

És akkor ugorjunk a gondolatmenetben oda, hogy a diabétesz iskolai, de alapvetően munkahelyi, avagy abszolút felnőtt közegben is ilyen másságnak számít. Minden cukorbeteg kisgyereknek megvan a jól begyakorolt mondókája, amit a társainak előad, újra, újra és újra, amég csak kérdés merül fel, azzal kapcsolatban, hogy mi is tulajdonképp ez a dolog. Ezredszer is megválaszolják az ugyeezazértvanmertsokcukrotettél, az ezugyeakicsitsúlyosfajtájúbetegség, és hasonló mulattató kérdéseket.

De amég egy gyerek beadja órán az inzulinját, megeszi az ebédjét matek közben, addig a felnőtt diabéteszes közösség egy része rejtegeti a többi ember elől a betegségét, és bár kegyetlenül fog hangzani, de eme tettel, tulajdonképp felelősek azért, hogy esetleges támadások érik őket a többi ember részéről. Személy szerint úgy érzem, hogy felnőttként is felelősség marad a felvilágosítás, főleg, amennyiben a zavarával küzdő másik fél érdeklődik. Nem a szégyenem ez a betegség. A részem.

Másrészről viszont, habár én abba a szerencsés rétegbe tartozom, akit megtanítottak felnőtt módjára viselkedni, és problémát megoldani, a felnőttek nagy része nem hajlandó, esetleg képtelen erre a manőverre, így sutba dobhatom minden műveltségem, ha szeretném megértetni magam. Minden attitűdöt meg tudok érteni, csak azt ismerjük el, hogy a helyzet így. nem. jó.

És most tereljük figyelmünket a valódi téma felé. Most a gyerek szól belőlem...
Ha sikerül kiharcolni, és lottó ötös szerűen megnyerni azt a családi, és többszörös iskolai közeget, amit nekem sikerült, akkor jók vagyunk. Nem esett nehezemre inzulint adni, nem volt probléma az órán mérés, vagy evés, nem voltam kirekesztve, és csúfolva sem soha. (Utóbbihoz mondjuk nagy mértékben hozzájárulhatott, hogy alsóban még a mini csávókat vertem az udvaron bújócska helyett. :D) Ideális környezetben a diabéteszes gyereknek csak annyi feladata van, hogy ügyeljen a cukor menedzsmentre, és válaszoljon a kifogyhatatlan mennyiségű kérdésre legjobb tudása szerint. (Ez nem kis feladat.)

Ennek az állapotnak az eléréséhez szükség volt arra, hogy megtanuljam kezelni magam, tejben, vajban, bajban egyaránt, valamint megfelelő iskola választásra, az adott tanerő mélyre menő edukációjára, és lelkük megerősítésére abban, hogy ne hagyjanak ki semmilyen mókából. Szükség van arra, hogy a gyerek a saját szintjén értse, hogy mi történik vele. Mert Anyuka,Apuka, bizony meg fogják kérdezni tőle, egészen a pihés szőrszálak lehasogatásának a mélységében, hogy mijezafrancosbetegség.

Nem gondolom, hogy szükség lenne arra, hogy közösség szinten (pl.: osztály) felvilágosítást kapjanak a gyerkőcök a helyzetről, mert a, egy idő után mind tudni fogják, b, elvesszük a saját gyerekünk autonóm életmenedzselési jogát azzal, hogy nem hagyjuk, hogy azt avasson be, akit akar, akkor amikor akarja c, effektíve semmivel többet nem tudnak segíteni, ha baj lesz, mint amit, amúgy is megtennének, hogy szólnak egy felnőttnek.

Megfelelő felnevelkedéshez szükség van annak a szülői elfogadására, hogy legyen a gyereked, akár 4, 6, vagy 8 éves, a diagnózisának egyenes következménye lesz, hogy sok szempontból felnőtté válik. (Tekintet nélkül arra, hogy te akarod-e ezt, vagy sem, és hogy tetszik-e ez, vagy sem.) Ez a pont az én életemben kettő dologhoz köthető, ahhoz, mikor 8 évesen a fülem hallatára azt mondták, hogy ha bármit elrontok, akkor le fog állni a vesém, megvakulok, levágják a lábam, és nem lehet gyerekem. A másik pedig az inzulin hasba adása. 8 éves fejem legdurvább horrorja volt, hasba döfni magam, és ma is tisztán emlékszem, hogy normál evolúciós programozásomnak köszönhetően, alig tudtam rávenni a kezeimet, hogy megtegyék. Azonban csak így engedtek ki a kórházból.

Diabéteszes. A te gyereked, a véred, a genetikai anyagod, a büszkeséged. A legszebb, a legcsodálatosabb, a leghumorosabb, és intelligensebb mind közül. A kérdés nem az, hogy támogatod-e, vagy szereted-e, mert ez magától értetődő. A kérdés az, hogy miközben növekszik, felfogod-e, hogy egy diabéteszes kamasz messze nem olyan, mint egy átlag kamasz.

De naná, persze, sok dologban hasonlítanak. Tuti el fognak szívni néhány cigit. Ha mákod van, akkor nem füveset. Hótziher, hogy piálni fognak. És ne! Kérlek ne ámítsd magad. A te gyereked is pont ezt művelte, műveli, vagy fogja művelni. Minimum. Szerintem, amit itt szülőként tehetsz, az az, hogy elengeded a cigaretta dolgot, miután lenyomtad az ehhez a részhez tartozó edukációt, tisztázod vele újfent, hogy mondjuk egy hypo-,vagy hyperglicaemia mivel járhat, és megbeszéled vele, hogy a helyzet az, hogy semmifelé tudatmódosító szer használata nem király, ha eléri azt a pontot, hogy már ne tudja ellátni magát gond esetén.

Az én nézőpontomból, az alkohol fogyasztás problémájára csak azt tudom ajánlani, hogy szintén közöld vele, mi történik, ha kontrollt veszít. Minazonáltal fölösleges tiltani, mert esélyed sincs. Hülyén fog hangzani, de lehet megérné egy-egy családi ünnepen kipróbálni egy-egy alkoholfajta hatását a kamasz gyerek cukrára , mert legalább te is látod, ő is látja, biztonságban, kontrollált körülmények között. (A kamasz nem 12, és nem is 14…)

Lázadni fognak. Valószínű a betegség ellen is. És itt jönnek szembe a következmények. Tudom, tudom. Olyan jól esik erről tudni, és olyan jól esik erről beszélni, mintha hájjal kenegetnék a hátad. Se… De lássuk be Anya, Apa, a gyereketeknek tudnia kell, és a gyereketek tudni fogja, így vagy úgy, hogy mik a betegségének következményei. Potenciálisan jobban is jártok, ha ez a tudás nem tapasztalati. Szóval minden berögzött mentalitással szemben, Anya, Apa, ne legyetek beszari alakok!

Igenis tudnotok kell erről, minimum egy középiskolai biológia tanár szintjén. De nem kell kiselőadást tartanotok legalább. Fontos lenne, hogy a kórházban elmaradt szövődmény edukációt, be tudjátok pótolni. Nem kényszerrel. A gyerek az gyerek. Kíváncsi lesz. Amennyiben megfelelő bizalmi kapcsolatban vagytok, kérdezni fog. Még ha nem is szó szerint. Képesnek kell lennetek az érdeklődését felfedezni a téma iránt. És itt beugrik a maki a vízbe. Ha te képes vagy a kérdéseire normálisan, hitelesen válaszolni, és nem elszaladni, mint egy 3 éves sértett gyerek, akit arcon csapott az élet, azzal mindenki nyer.

 Amellett, hogy pontosan tudni fogja mi történhet vele, mire kell figyelnie magán, és mennyire lehet sikeres a bajok megelőzésében, a közöttetek lévő bizalmi kapcsolat egekbe szárnyal azzal, hogy te a nagy és erős felnőtt, képes vagy konverzációt folytatni olyanról, amiről még magával is csak különösen jó pillanatokban mer beszélgetni. Nem mellesleg morális leckét kap arról, hogy hogyan ne dugjuk homokba ápolt arcbőrünket, akkor, ha szar van a palacsintában. Plusz, a helyzet pontos ismeretével az önbizalma is nőni fog. Mindezeken túl, nem tartom rossz gondolatnak, hogy találkozzon olyan, általatok ismert, csekkolt, nem elmebeteg, nemzetbiztonságilag ellenőrzött diabéteszessel, vagy akár szövődményessel, aki tud válaszolni arra is, amire ti nem.

Az érintetteken kívül is sok más útja van annak, hogy a diabos gyerkőd kicsússzon a megfelelő pályáról, de ha ezt az opciót kizárod szülőként, az rengeteget lök jó irányba a helyzeten. Mert igen, tökéletes a gyerek, és igen a legszebb, és a legokosabb, de attól még nem ignorálhatod a probléma árnyoladalát, csak mert neked úgy könnyebb. 

Lábjegyzet  családtagoknak,barátoknak:

Ha valaha felmerül a kérdés, hogy mi történhet jó cimbitekkel ennek a rögös útnak a végén, kérlek, ne mondjátok neki, hogy: Ilyen sosem fog történni, mert úgyis minden rendben lesz. Hacsak nem vagy diabetológus-pszichológus-genetikai szakértő, akkor inkább nőlj fel a feladathoz, és kérdezz, vagy segíts neki információt találni a saját kérdései megválaszolásához.

Amikor lelegyinted, az előbb idézett szöveggel, akkor egyedül hagyod a sötétben.

Tényleg ezt akarod? Nem fognád meg a kezét?

Ma ismét nem én beszélek. Helyettem egy fiatalember mesél, reményeim szerint egy több részes történetet, arról, hogy milyen diabétesszel felnőni, és mi történt vele, benne, meg a magyar egészségügyben, mostanáig. Mostanáig, amikor is transzplantációs listára próbál kerülni.

Hogyan lettem vesebeteg?

Diabetológiai kontroll vizsgálatra mentem, amin közölte akkori orvosom, hogy hamarosan keressek fel egy nefrológust. Ő az, aki a vesékkel foglalkozik. Felmentem a háziorvosomhoz, hogy inzulint és társait írassak, és ugyebár leadtam a friss javaslatomat, amiben le volt írva, hogy mi bajom van, illetve milyen gyógyszereket szedek rendszeresen. Mikor meglátta a leletet, megkérdezte, hogy tudok-e róla, hogy itt súlyos vesebaj látható, ugyanis a vesém 30% működik jelenleg.

Azt válaszoltam, hogy nem, de azt említették, hogy vese orvoshoz kell mennem a közeljövőben. Ő javasolta, hogy minél hamarabb. Kaptam egy beutalót és befáradtam másnap reggel a helyi kórházba, ahol mondták, hogy a legközelebbi időpont 3 hónap múlva esedékes.

Otthon ezt elmesélve, a barátnőm azt erőltette, hogy menjek el inkább magánorvoshoz, mert ott a várakozási idő lényegesen rövidebb. Megkerestem az interneten a környék magán nefrológiai rendelőit, és találtam egy egészségközpontot, amit nagyon dicsértek a visszajelzések alapján. Néhány nappal későbbre kaptam is egy időpontot egy doktor úrhoz, aki több könyvet is írt a vese betegségről. Felvilágosított, elmagyarázta, hogy mi várható és azt ajánlotta, hogy nyugodtan megvárhatom a kapott időpontomat a kórházban.

Rá egy két hétre anyum talált egy ismerőst, aki azon az osztályon dolgozik. Felhívott a hölgy, hogy kikérdezzen az értékeimről. Mindent elmondott, hogy mi mitől van, és ajánlott egy másik orvost, akihez egy korábbi időpontot is kaptam. Elmentem Szabó főorvos úrhoz, akinek így utólag is mindent köszönök.

A vese első vizsgálata nem áll másból, mint egy vérvétel és vizeletvizsgálat. A megkapott eredményekkel konzultációra mentem, ahol közölték, hogy az úgy nevezett GFR (glomerulus filtrációs ráta) értékem akkor már csak 33 volt, és más értékek is vese károsodást mutattak. Biopsziával megerősítették, hogy a károsodás a cukorbetegség szövődménye. Havi kontroll vizsgálatra jártam, ahol hónapról –hónapra romlottak, illetve nőttek az értékek.

Másfél év után eljutottam odáig, hogy dialízisre szorul a szervezetem, mert a felgyülemlett méreganyag a véremben már korlátozta a mindennapi életemet. Az erőtlenség, levertség, és hányás már mindennaposak voltak. Nem hogy a fizikai aktivitás, de már az alap tennivalók és közlekedés is nehezemre esett.

Rögtön hasi dializált vesebeteg lettem. Ez azt jelenti, hogy egy hasi katéteren keresztül, egy dializáló oldatot kell a hasüregemben tartani, amit naponta négyszer kell cserélnem. A katéter műtéti behelyezése, és a folyamat betanulása több héten keresztül tartott. Vizsgát is kellet tennem. (A felkészítésért hatalmas köszönet az egyik PD nővérnek, Tecának, rengeteget segített. Bármi kérdésem volt, hozzá szívesen fordultam.)

Elkezdődött az otthoni kezelés, hetek múlva már éreztem a hatását, szép lassan enyhültek a rosszullétek és már nem kellett lavórral az ágyam mellett aludnom. Jelenleg stabilan áll a vérképem, havonta némi gyógyszer igazítással, de mivel nem így szeretném leélni az életemet, épp a transzplantációs listára kerülésemet intézem, bízva benne, hogy egyszer majd vissza térhetek egy normál élethez.

D.

Diabéteszes nephropathia

A vese az egy csoda szerv.  Nem csalás, nem ámítás, a veséd naponta 180 l vizeletet választ ki. Nyugi-nyugi, nem kamuzok, ezt úgy kell elképzelni, hogy az a folyadék recirkulál benned. Mintegy 1000 ml vér áramlik keresztül rajtuk percenként. Építőegységeiket nefronnak hívjuk, és vesénként több, mint 1 millió ilyennel rendelkezel.

Mutatom, és ajánlom figyelmetekbe a későbbiek megértéséhez:

No de csapjunk a lovak közé.  Mi a fene az a diabéteszes nephropathia?

A cukorbetegség következtében történő vesekárosodás, ami egy fő fehérjetípus (albumin) ürítés fokozódásával, vérnyomás emelkedéssel, és a vesefunkció folyamatos csökkenésével jár, ami akár végstádiumú veseelégtelenségig fajulhat.

Újabb észrevételezések ezzel a betegséggel kapcsolatban, hogy az albumin ürítése, nem csak a vese, hanem a teljes érhálózat állapotának romlásával is kapcsolatban áll.  Illetve, hogy a kezdeti szakasza nem feltétlen jár magas vérnyomással. Azonban legnagyobb sajnálatunkra az is kimondható már, hogy a legtöbb esetben kéz a kézben jár valamilyen mértékű retinopathiás elváltozással.

A számok jönnek, Hölgyeim és Uraim! A vese károsodása normál esetben késői szövődménynek számít, azaz 30 év betegségtartam mellett, nagyjából 50%-ot érint. Átlagban a teljes diab populációban pedig minden harmadik! beteg érintett. A kettes típusban szenvedők közül, ebben az esetben is többen kerülnek ki az egyeshez képest, mivel ez a típus sokáig felfedezetlen maradhat. Nyugat-Európában a dialízisre szorulók 20-30%-a kettes típusú cukorbeteg.

Kockázati tényezők:

• a diabétesz tartama
• a hyperglycaemia mértéke
• vérnyomás emelkedés
• dohányzás
• dislipidaemia (abnormálisan magas vérzsír, és koleszterin a vérben)
• fokozott fehérje bevitel
• genetikai faktorok

Mi történik benned ilyenkor?

Egy nefron, (tudod a csilliónyi aprócska legoja építőköve a vesédnek) egy érgomolyagból, vesetestecskéből, és elvezető csatornából áll. Mondjuk. Az érgomolyagot a Bowman-tok nevű zacsi veszi körül, ami ún. podocytákból áll. A podocyták nyúlványos sejtek, és a pici lábaikkal még apróbb pórusokat formálnak, amin keresztül szűrődik ki az elsődleges vizelet, amiben víz és egy valag oldott anyag van. A csatornákban a számodra fontos anyagok visszaszívódnak, a többi pedig a másodlagos vizeletbe kerül. Ez az, amivel már te is találkozol az illemhelyiségben.

Hogyha a podocytáid boldogtalanok, mondjuk a vérnyomás emelkedése, vagy valamilyen gyulladásos folyamat miatt, akkor leegyszerűsítve, ezek a pórusok kitágulnak, tehát nagyobb fehérjék is átpasszírozódnak rajtuk, ezzel együtt pedig az érgomolyagod szerkezete is károsodik. A fehérjék közül a legkisebb az albumin, ezért ez tud kibújni elsőként a megnőtt pórusokon, így ez a kórjelző. Ha 300 mg-nál több albumin kerül a vizeletbe 24 óra alatt, akkor válik a helyzet visszafordíthatatlanná, mert a pórusok idővel akkorára nőnek, hogy már más fehérje típusok vesztése is megkezdődik, ez pedig a vizeletkiválasztás működésének károsodásával jár. És sajnos már nem csak a podocyták lesznek szomorúak.

5 stádiumot különböztetünk meg a diabéteszes nephropathiában, ezek pedig:

• hiperfiltráció (A veséd nem boldog.)
• átmeneti albuminuria (A veséd aljas módon csendben ül a sarokban és elromlik.)
• microalbuminuria (300 mg/24 óra- ahol még visszafordíthatod)
• nephropathia (A veséd rendesen depis. A depressziót pedig soha ne becsüljük alá.)
• urémia (A veséd úgy tesz mintha jobban lenne, de aztán földhöz veri magát, mint egy 3 éves.)

(Az ötödik stádiumra csökken az albuminürítés, a vérnyomás szabályozás viszont ezzel párhuzamban romlik.) Az első stádiumoknak sajnos nem igazán vannak élesen észlelhető tünetei. Később, ha minden kötél szakad vesepótló kezelést alkalmaznak, ezután vesetranszplantációt, illetve együttműködő betegeknek esélyük van a kombinált hasnyálmirigy- és veseátültetésre is.

1-es típusban, magas vérnyomás, és erre utaló panaszok hiányában 5 év után ellenőrzendő először, majd utána évenként. 2-es típusban viszont minden évben ajánlott.

Nem kell azonnal kétségbe esned, ha fehérje van a vizeletedben, a női ciklus egyes periódusaiban, illetve gyulladásos folyamatokban, nőgyógyászati-és urológiai megbetegedésekben sem mérvadó a vizsgálat.Ha gyanú merülne fel, több más paramétert is vizsgálnak a vizeletedben, illetve veseultrahangot is végezhetnek.

Amit tehetsz, hogy ne alakuljon ki:

• anyagcsere állapotod javítása (legrosszabb esetben is 7 körüli HbA1c érték a kívánatos)
• magas vérnyomás, vérzsíreltérések rendezése
• dohányzás abbahagyása
• rendszeres időközönkénti szűrés

Gyakorlatilag ezt kell tenned akkor is, ha már kialakult, viszont a fehérje- és sóbevitel korlátozása is kulcsfontosságú.

Forrás:
Dr. Winkler Gábor-Dr. Baranyi Éva A cukorbetegség egészségkárosító hatásai

Dr. Nyirkos Péter-Tényeken alapuló orvostudomány

DNP kezelési szakmai protokoll

https://www.facebook.com/egycseppfigyelemalapitvany/photos/a.189192284460125.45391.176503552395665/1512257102153630/?type=3&theater

Szívbemarkolóan csodás dologra ébredtem ma reggel. Arra, hogy bár még külföldön sem teljesen befutott a beszéljünk őszintén dolog a diabétesz kategóriában, az egyik legismertebb itthoni szervezet nyíltan közölte, hogy szigorú vércukor kontroll mellett is előfordulhat, hogy csak mérséklődnek a szövődmények.

Több szempontból fontos ez. Az egyik első, hogy bár a felnőtt társadalom jelentős része a „ha nem hallom vagy látom, akkor nem is létezik” szellemben él, és elfordítja a fejét, szerintem nem szükséges hazudnunk sem egymásnak, sem magunknak. Legfőképp magunknak.

A másik, hogy az igen csekély, és nem teljesen helytálló diabétesz edukációval egy egész generációnyi diabos felnőttet sikerült kitermelni, akiket meghagytak abban a hitben, hogy hypora elég 3 db szőlőcukor, hogy a kezelést nem egyénre szabott flexibilis szabályok, hanem kőbe vésett isteni parancsolatok határozzák meg, és hogyha 10 alatt tartják a cukorértékeket, akkor a világon semmi baj nem érheti őket már. Az utóbbi mennyei mannának a következménye az, hogy meglepődve tapasztalják a jó HbA1c melletti neuropathia, és retinopathia…stb. tüneteket, valamint, hogy tovább romlik a szövődményesek megítélése, merthogy azt tanították, hogy szövődményes csak lecsúszott ember lehet.

Ezzel szemben ma már körvonalazódni látszik, hogy a szövődmény kialakulásba genetikai faktorok szerepet játszanak, illetve, hogy nem mindenkinél alakulnak ki függetlenül attól, hogy mit művel magával. Ha viszont vitába keveredünk, akkor mindig extra érv az, hogy: "de ő nemszövődményes".

Megint más tekintetben, fontos ez, mert az abszolút misszióm szolgálatában áll. Nem távolodik el a szövődmény gondolatától, a velemezsohanemfordulhatelő szellemben, hanem netalántán hajlandóvá teszi az oroszlánszívűeket egy-két szövődmény jellemző tüneteinek a csekkolására, aminek az észben tartásával néha még az orvosok előtt rádöbbenhetsz, hogy baj van.

És akkor jönnek a miért festem az ördögöt a falra kommentek. Nem festem. Szoktál fürdésnél önellenőrzést tartani a rák miatt? Akkor is, ha nem vagy kockázati csoportban? Hát, a szövődményekkel kapcsolatban kockázati csoportba esel, barátom. Ne hunyj szemet felette!

Ma visszakanyarodunk a személyes beszélgetésekhez.

Másfél éve, mikor belekezdtem a blogba, az volt a cél, hogy minél több betegtársat ismerjek meg, a problémáikkal, a megoldásaikkal, és az életmódjukkal együtt, és közben annyit tudjak meg a diabétesz kezelésről, amennyit csak lehet. Aztán eljutottunk odáig, hogy már tisztán látszik, hogy minden diabétesz egyedi, és egyéni, és a kezelés is jó esetben ilyen kéne, hogy legyen.

Vannak alapvetések, azonban ahogy a kezelés, úgy a diagnosztizálás módja is lehet változó.  Többen fordultak azzal hozzám mostanában, hogy képzeljem el, az orvos mindent a diabéteszre fog. Nem állítom, hogy lehetetlennek tartom, hogy túltolják ezt a dolgot, de az igazság az, hogy a diabétesz valóban mindent befolyásol. Minden sejtedre hat, és egészen meglepő, vagy látszólag logikai kapcsolat nélküli betegségek, kórképek és állapotok armadájának (pl.: migrén, indokolatlan extrém fáradtság, aranyér, illetve az immunrendszer gyengülése miatt, különböző bakteriális, vírusos, és gombás fertőzések…stb.) kialakulásához járulhat hozzá.

Egy két gyermekes édesanya volt a beszélgetőtársam, akinek alaposan meggyűlt a baja az egészségügyi rendszerrel a diagnóziskor. Lakatos Dia mesél:

18 voltam. Az érettségi évében. Szalagavató, szervezés, tanulás. Minden tünetem megvolt, de nem vettük észre a dolgot. Már csak utólag állt össze a kép. Konkrétan egy órát nem bírtam ki pisilés nélkül. Amint hazaértem elaludtam, később enni felkeltem, és visszaaludtam újra. Volt úgy, hogy már remegve értem haza, és azonnal ennem kellett. Rengeteget ittam, és közel 10 kg-t fogytam.

Hétfő volt, amikor kórházba kerültem. Akkor már nagyon durva nemi herpeszem volt, de először a nőgyógyász sem volt biztos a dolgában, így félrekezelt. Nem konzultált, csak kijelentette, hogy ő ilyet még nem látott. Még most előre bocsátanám, sőt leszögezném, hogy ekkor már három hónapja voltam együtt a párommal, aki végig kitartott mellettem, és aki most már a férjem.

Elkezdték a kezelést. Vettek vért, és vizeletet, de az eredményeket nem nézték. Szerdára még rosszabbul lettem, és a valószínű a kezelés miatt már felfázásom is volt. Nem firtatnám hosszan, de olyan fájdalmaim voltak, hogy 3 napig csak egy lórúgásnyi fájdalomcsillapítóval tudtam aludni. Persze, ők meg voltak győződve arról, hogy csak hisztizek, mert fiatal vagyok, és „nem is fáj az annyira”.

Szerdán a családom saját felelősségre átvitt egy másik megyei kórházba. Ott legalább már nem helyi kezelést alkalmaztak, és nem kérdőjelezték meg a fájdalmamat. Másnap vért vettek, ami után jöttek hozzám a nőgyógyászatra, mert ott feküdtem a panaszaim miatt, hogy úgy tűnik, cukros vagyok, mert 12,8 a HbA1c-m. Aztán otthagytak minden instrukció, és inzulin nélkül a hétvégére.

Hétfőn jött az első hét pontos vérvétel, kedden pedig leküldtek a terhes nőkkel foglalkozó diabetológushoz, akitől kaptam inzulint. Ezután még benn feküdtem több, mint egy hetet, de a ballagásra kikönyörögtem egy este eltávot. Mindez 2005-ben volt… Nem az ókorban.

Azt azért hozzátenném, hogy a nőgyógyászok elhordtak mindenféle k*rvának a herpesz miatt, még két hónappal később az ÁNTSZ jelentés meg nem jött. A cukor hozta ki. Azóta már tudom, hogy akár ez is lehet tünet. Ha jobban körülnéz az ember, még egyes irrigáló termékeken is fel van tüntetve.

A szervezetem nem csak ebben egyedi, hanem abban is, hogy még alacsony vércukorszint esetén sem ehetek cukrosat. 2-3 év cukorbetegség után jöttem rá. Minden hozzáadott cukrot tartalmazó étel kizárva, mert előhozza a herpeszt. Ezt a diétát tartom már 8 éve.

Viszont ha már egyediségnél tartunk, jött a következő fordulat. Minden 3 hónapban mentem a diabetológushoz, ahol a vérvétel mellett ellenőrizték a vizeletem is. Kb. két éve voltam cukros, mikor az egyik eredményem magasabb lett. 30 a felső határ, az én értékem ekkor 130 volt. Mikroalbuminuria. Ez a vesefunkció romlását jelenti. Fehérje volt a vizeletemben.

Helyettesítő orvos volt benn ekkor, aki azt mondta, ez kicsit magas. Mikor eljutottam a saját orvosomhoz, mert nem hagyott nyugodni, hogy én ezt nem kicsit érzem magasnak, rögtön elküldött nephrológushoz (én csak vesegyógyásznak hívom).

A vesegyógyász pedig leültetett, és azt mondta 20 évem van hátra nagy vonalakban. Én erre azonnali elutasítással reagáltam. Felírt gyógyszereket, többek közt olyat, amit az alacsony vérnyomásom miatt nem tudtam szedni, így később megállapodtunk a diétában.

Értetlenül álltak a dolog előtt. A HbA1c-m ekkor már egyáltalán nem ment 5,7 fölé, a diétát tartottam, de mégis szövődményes lettem. Így lett elkönyvelve.

A cukros diéta mellé vese diéta is társult. 70 g fehérjét ehettem naponta. Sok dologról le kellett mondanom. Persze, van amiről nem tudtam (sajt). Megmondtam a dokinak, hogy azt nem vagyok hajlandó elhagyni. Más tejterméket nem eszem.

Így lehet, hogy kicsit durvának tűnik, de nem volt az. 1-2 év után átlagot kezdtem vonni, és egyik nap 60, másik nap 80 g fehérjét ettem. Nem romlott, és nem is javult az állapotom. Nagyon sok időt töltöttem azzal, hogy ez hogyan lehetséges, ha közben a cukrom jó. Rengeteg agyalás után a férjem vetette fel, hogy mi van ha esetleg lelki eredetű.

Mit volt mit tenni, elkezdtem foglalkozni magammal, a múlt béli dolgaimmal. Lezártam, amit le kell, és beengedtem a jó dolgokat. Még pszichológushoz is elmentem. Végül a mikroalbuminuria diagnózis után 7- 7 és fél évvel tünetmentes lettem. Na, azért nem egyik pillanatról a másikra, de két éve negítavak a leleteim.

Félre ne érts, nem vagyok spirituális beállítottságú. Viszont történtek olyan dolgok a gyerekkoromban, amiket fel kellett dolgoznom. Nem tudom, te mennyire hiszel a psziché erejében, de szerintem van alapja. Nem gondolom, hogy mindent meg lehet így gyógyítani, de alapot adhat ahhoz, hogy tovább tudj haladni, és bízz magadban.

Ahhoz, hogy el tudjam fogadni ezt a betegséget kellet a támogató környezet és család, akik folyamatosan éreztetik veled, hogy nem vagy kevesebb. Nekem segített, hogy ismertem egy nálam idősebb lányt, aki gyerekkora óta cukorbeteg volt. Együtt jártunk bulizni, és ugyanabba a suliba járt. Mindig az lebegett a szemem előtt. hogy ő sem kevesebb, sőt… Jó lenne, ha az emberek látnák, hogy élünk mi cukrosok, és azt is, hogy ugyanolyan értékesek vagyunk. Ez az én véleményem.

Menjünk bungee jumpingolni! 

Azt hiszem 10 éves koromben kezdődött, mikor lementem az első szertorna edzésemre, és ámulattal néztem a lányokat, akik spárgában ültek, és bógniztak fel-le. Őszintén nem hittem, hogy nekem ez menni fog. És oké, ne legyünk nagyképűek többé kevésbé ment összességében. De a fene se’ gondolta volna, hogy 7 centis gerendákról fogom magam levetni kézenátfordulva, és mégis így lett.

Mire megtanulsz egy bonyolultabb elemet a felemás korláton, megközelítőleg 223 alkalommal fogsz padlót, ráadásul a természet törvényeivel gyakran ellenkezve arccal teszed mindezt, és a végén már annyira kék vagy a véraláfutásoktól, hogy hupikék barátaink simán befogadnak a falujukba.

Magasabb szinteken ez így néz ki:

Az én szintemen:

Höhö. Na jó, ennél kicsit jobb volt a helyzet.

Eközben a fejedben:

-Én ezt nem tudom megcsinálni.-miközben először látod.

-Én ezt nem tudom megcsinálni.-miközben megpróbálod először.

-Mi a francnak jöttem ide?!-miközben pofára esel.

-Én ezt nem tudom megcsinálni… DE MEG TUDOD CSINÁLNI, TE HÜLYE!!!*223, mire sikerrel jársz.

-Megnézed? Megnézed?! MEGNÉZED!!!-mikor minden jöttmentnek mutogatod a frissen megszerzett tudást.

Így kezdődött azt hiszem, a kihívások konstans keresése, és kicsit a terápiám is lett végső soron. Heti 2-3-4 edzést megoldani dibétesz szempontból még nem volt nagy dolog. Megtanulni verekedni…Na az már megért pár misét. Mert hát épp kifejlett testtel egy közel 100 kilós férfival futkosni a hátadon, vagy csoportos támadás ellen védekezni, a hormonok miatt labilis anyagcserével, és egy (azóta is) folyamatosan változó inzulinigénnyel elég mókás, de meg lehet tanulni kezelni.

Aztán jöttek az orvosi tanulmányok, mert hát nem csak fizikailag tudod challengelni magad, hanem szellemileg is. Ez az első vizsgaidőkben 2 óra alatt 6-os reggeli előtti értékről 28-as vizsga előtti értéket produkált, úgy, hogy 15-től korrekcióztam mindhiába. Szóval az orvosi stresszes, vigyázzatok vele addig, amíg ki nem égeti a mellékvesevelőtök adrenalin termelését. Ezt én nagyjából most értem el. 4 év után.

Már látom magam előtt, ahogy megkapom az iskola kapcsán leírt értékek miatt, hogy szörnyen felelőtlen vagyok, már csak a választás miatt is.  Vannak bennem kételyek azzal kapcsolatban, hogyha abbahagyhattam volna, abbahagytam volna-e. De valójában a jelenlegi állami ösztöndíj rendszerben erre esélyem sincs anélkül, hogy életre szóló tartozást halmoznék fel. És tapasztalataim szerint, nincs az az inzulinmennyiség, legalábbis én és az orvosom nem mertük beadni, ami segítene ilyen stresszben. Úgyhogy 4 évbe került majdnem a probléma megoldása, de megoldottuk, azaz megoldódott.

 És mindezt megkoronáztam a downhill mountainbike gyakorlásával. Itt már pennel is nehéz volt korrigálni. Sőt effektíve kihagyni akár teljes ebéd inzulinokat, mert a „minden diab egyedi” jelmondat keretében, én például csak 10 körüli cukorral tudok elindulni, előtte nem beadott inzulinnal, közben gyors felszívódású szénhidrátot kajálva bármilyen cardio jellegű tevékenységet végezni, mert még így is általában 4 körül sikerül megfognom a dolgokat a végén, ha szerencsém van és közben nem kellett többször megállni. Ekkor még nem is beszélve a mozgás 6-8 órás utóhatásáról a cukromra nézve.

Aztán jött a pumpa. Pumpával az a nehéz, hogy sajnos le kell vennem ehhez. Még nem estem nagyokat, de arra már volt példa, hogy 3 métert repült a bicikli, és nagyjából 6-ot én, és ezt őszintén kétlem, hogy a pumpám túlélné. Mikor ezt már az elején jeleztem a cégnek, ők azt mondták, hogy simán túléli, tegyem valamiféle védőtokba. Őszintén kétlem, hogy próbálták. Sőt, viccesen jött le, hogy degradálták a dolgot. Dolog alatt értve azt, hogy lányként én biztos soha nem csapódhatok fának. :D Höhö. És félreértés ne essék, maximálisan elégedett vagyok amúgy a munkájukkal, de legközelebb tesztszerűen fához csapódni pumpával nagyjából akkor fogok, amikor ezt az ő pénzük bánja. Így hát pumpa nélkül megyünk a hegyen. És egy éve kísérletezünk az előtte és utána adott megfelelő bázis beállítással. Mostanra értük el azt, hogy a 9,0-ról kezdett egész délutános program, inzulin nélkül, vagy adott helyzetben a felvonóban felrakott, majd a pályán levett pumpával 4-re érkeztem két hete vasárnap.

 Az utóbbiakra már nyugodt szívvel mondom, hogy kihívás a javából.

Amit pedig üzenetként ma szeretnék az éterbe juttatni, az az, hogy soha semmitől ne tartson vissza titeket a dibétesz. Mindent meg lehet oldani, és ki lehet kísérletezni. Lehet segítséget kérni, de bátran kell próbálkozni is(azért nem túl bátran.. :D), mert általában egyéni a megoldás. Mindenkinek megvan a saját harca, és én elhiszem, hogy van, aki számára ez annyit jelent, mint pumpával kimenni a strandra. Nekem ez annyit jelent, mint pumpásként nemsokára lemenedzselni egy bungee jumpingot. De mindenkinek a saját harca a saját problémája a legnagyobb.

Imádok olyan dolgokat csinálni, amikről a józan eszem azt mondja nem tudom megtenni,mert minden egyes ilyen kihívás teljesítésével egyre nyugodtabb, magabiztosabb, kiegyensúlyozottabb lettem, mind a személyiségem és pszichés növekedésem, mind a diabétesz kezelés tekintetében. Önmagad olyan szintű megerősítése ez, ami pótolhatatlan. Az érzés, és a tudat, amit kapok, hogy képes vagyok rá, hogy én rossz koordinációjú, nő nemű , mezei halandó, meg tudom csinálni ezt, olyan (jó értelemben) önbizalommal ruház fel, ami az élet összes problémájának megoldásához szükséges.

Ha belegondoltok, vagy ha jártatok arra, a Bátor Táborban is ezt teszik veletek/velünk/a gyerekekkel. Erre csak a bejegyzés megfogalmazása közben jöttem rá. De egy nagy adag pozitív megerősítéssel, kontrollált körülmények között, olyan kihívás elé állítanak, ami megkérdőjelezi a képességeid, és korlátaid. Hát pont ezt csinálom én magammal.

Egy downhilles srác mondta, mikor le voltam törve, mert hát azért mégis óvatosan bicózok a többésghez képest, ezért nem fejlődöm túl nagy sebességgel, hogy az igazság az, hogy minden egyes biciklin megtett méterrel több vagyok, mindegy, hogy sikerült-e aznap az adott manőver. És tudjátok, minden egyes diabéteszesként megtett méterrel, nappal, lépéssel, szúrással, kihívással többek vagyunk. Szerintem. 

Ti vajon mikor teljesítettek ilyen kihívást utoljára?

Állni, vagy nem állni? Ez itt a kérdés.

Shakespeare után szabadon. Avagy potenciazavarok és diabétesz.

Most megpróbálhatnám komolyra venni a hangnemet, de abban nem vagyok tökéletesen jó. Másrészt meg, nem szeretném ezt tabunak kezelni, vagy úgy, mintha én nem beszélhetnék róla, csak mert nekem nincs.

Így az írás elején pont azt gondolom, hogy talán még alkalmasabb is vagyok nőként erre a feladatra, mert tudjátok, van az a fintor. Az ám. Pontosan az az együttérzéssel, és fájdalommal vegyes, sajnálattal teli fintor, ami férfiaink arcán látszik, ha olyan téma jön szóba, ami érzékenyen vagy kellemetlenül érinti nemesb szerveiket. Nos, mivel nekem nincs ilyen típusú nemes szervem, az empátia teljes hiányában valósíthatjuk meg ezt az összefoglalót.

Beszéltem már nektek az autonóm neuropathiáról. Ennek a betegségnek az egyik megjelenési formája az urogenitalis (=húgy- és nemiszerveket érintő) neuropathia. Ide tartozik a vizelet visszatartás problémája, ugyanakkor az erectilis dysfunctio, azaz az impotencia is. (Orvosi körökben az impotencia megnevezés nem elfogadott a problémára a szó pejoratív jelentéstartalma miatt.) Alternatív megjelenési forma a verejtékmirigyek beidegzésének károsodása is, ami főleg az alsó végtagi bőr szárazságával, berepedezéseivel jár.

Mi az az erectilis dysfunctio (ED)?

 A merevedés teljes vagy részleges hiánya. A férfi nem képes mind a két fél számára kielégítő merevedésre.

Tudjátok, hogy véleményem szerint sosincs késő, hogy megismerd önmagad. Főleg belülről. :) Szóval:

Normális erekció létrejöttekor idegingerület hatására a corpus cavernosum (barlangos testek) simaizomzata elernyed. Artériás vér áramlik be, ami kitágítja az öblöket, emiatt pedig megnövekszik a belső nyomás. A fokozott nyomás miatt a kis vénák összenyomódnak, csökken a vénás elfolyás, majd egyensúlyi állapot alakul ki. A folyamat során egy neurotranszmitter (=jelátvivő anyag, acetilkolin) szabadul fel, ami később jelenlegi ismereteink szerint leginkább nitrogén-monoxid elválasztását okozza. Később, csak a penisben és a szemben megtalálható enzim (5-ös típusú foszfodiészteráz) hatására bomlik le. Az ejakuláció létrejötte után a barlangos testek összeesnek.

Nem értettél semmit?! Oké. Van egy lufid, amibe víz áramlik. A beáramló víztől a lufi falaiban megnő a nyomás. Épp ebben a falban vannak a vénáid, amik segítenék leengedni a vízszintet, de a nyomástól ők is összepréselődtek. A víz a lufiban marad. Tádááámmm, merevedés.

Namármost diabéteszben az erek közismerten károsodnak. Vagy az artériás keringés nem megfelelő, vagy a vénás elfolyás működik rosszul. A lufiba vagy nem áramlik víz, vagy szivárog. Voilá, impotencia.

Nézzük a statisztikát. Az igazság az, srácok, hogy nem szerettek erről beszélni. Még az orvosaitokkal sem. Nagyon nagy szórású statisztikák találhatóak meg az összes elérhető forrásban. Konkrétan 20-52% közé becsülik a gyakoriságát. Amiben én a helyetekben tudnék hinni, az mégis a nagyjából 39%, mert a legtöbb Európa szerte készített statisztika ezt állapította meg. Jobb hír valamivel, hogy teljes erectylis disfunctio csak a betegek 10 %-ánál jelentkezik.

A potencia zavarok gyakorisága növekszik a korral, a diabétesz tartamával, súlyos retinopathiával, perifériás és autonom neuropathiával, amputációval, magasabb HbA1c –vel, magasabb testtömeg indexszel, és a vérnyomáscsökkentő szerek használatával. Egyszerűen, bár a diabétesz önmagában is hajlamosít impotenciára, a rossz anyagcserehelyzet és a szövődmények megléte tovább rontja az esélyeiteket. Alapvetően a vizsgálatok azt mutatják, hogy az ED cukorbetegekben hamarabb alakulhat ki, mint a nem cukorbeteg népességben.

Két teória létezik azonban arról, hogy vajon a diab típusa számít-e ebben az esetben. Az egyik, hogy a probléma jelenléte nem függ a diabétesz típusától, tehát mindkét csoportban ugyanolyan gyakori. A másik, hogy kettes típusban gyakoribb. Ez utóbbinak oka egyrészt a magasabb életkor, vagyis már alapvetően a kor miatt is van impotencia faktor, másrészt a kettes típusú diabétesz diagnosztizálásának késedelme.

Mindezek mellett vegyük tudomásul, hogy az ér-és idegrendszeri tényezőket leszámítva, a gyógyszerek, az alkoholfogyasztás, a dohányzás, és a drogfogyasztás egyaránt hozzájárulhatnak a probléma kialakulásához.

Milyen jelekre figyelhetsz fel?

• gondot okoz a merevedés elérése
• gondot okoz a merevedés tartósságának fenntartása
• nincs spontán éjszakai, illetve reggeli merevedés

A merevedési zavarban szenvedő diabéteszes férfiak rezisztensebbek a terápiára. Minél hamarabb mész orvoshoz, annál jobbak az esélyeid. A lehetőségek, és javallatok pedig a következők:

• a fizikai aktivitás minden esetben védő/javító hatású
• kockázati tényezők kiküszöbölése szintén javít a helyzeteden
• létezik specifikus gyógyszeres kezelés a problémára (a nitrogén monoxid lebontását végző enzim gátlói)
• és nem utolsó sorban kevéssé specifikus is (hormonkészítmény vagy paraszimpatikus idegrendszert stimuláló szerek adása)

.

Szeretném, ha tisztáznánk, hogy a diabétesz egyes társbetegségei, illetve rengeteg egyéb betegség is hajlamosíthat erectilis dysfunctiora, pl.: magas vérnyomás, hyperlipidaemia, pajzsmirigy túl-és alulműködés, depresszió, sclerosis multiplex, pszichés okok, krónikus betegség, nem megfelelő szexuáltechnika, vese- és májelégtelenség, krónikus obstruktív tüdőbetegség...stb.  Látjátok, hogy rengeteg dolog okozhatja, és pontosan emiatt, mindenképp megér egy alapos orvosi kivizsgálást. 

Őszintén kétlem, hogy egyedül ezt meg tudnátok oldani.  Meg amúgy is. Nézd objektíven! Egy olyan korban élünk, ahol nők szivárványszínű hónaljszőrzettel mászkálnak vidáman, Donald Trump szerint nem létezik a globális felmelegés, a Family Guy a 12 évesek esti meséje lett, az atomenergia pedig a jövő biztos és környezetbarát energia forrása. Ehhez képest a ti problémátok smafu. Le a szégyenérzettel! Húzzatok el orvoshoz!

A megfelelő lezárás abszolút problémát okoz ma, eme nehezen prezentálható téma kapcsán, így ismeretlen szerző gondolataival zárom:

A férfi elmegy az orvoshoz. 
- Doktor úr, baj van. A feleségem tovább bírja az ágyban, mint én. 
- Itt van ez a piros por, használja ezt. 
Két hét múlva megint megjelenik a pacák. 
- Doktor úr, baj van. A feleségem még mindig tovább bírja, mint én. 
- Itt ez a kék por, használja ezt. 
Újabb két hét múlva megint jön a férfi. 
- Doktor úr, a feleségem még mindig tovább bírja. 
- Itt ez a fehér por, ezt vegye be. 
Újabb két hét múlva ismét megjelenik a fiatalember.
-Doktor úr, baj van, mostmár le sem lankad.
- Hát, fiam…A gipsz az gipsz. 


Forrás: Dr. Kempler Péter, Dr. Várkonyi Tamás: Neuropathiák a klinikai gyakorlatban 2012

Mennyivel vagyok én kevesebb?

Minden normálisan működő ember életében eljön a pillanat, hogy valahol, valamilyen formában megmérettessen.

Nem érdekelnek ezeknek a megmérettetések. Az apukám azt tanította, hogyha valamit csinálok, azt csináljam jól. Most mondhatnánk, hogy mekkora közhely ez. Mert az is. Kivéve, ha valóban így teszel. Minden egyes megmozdulásom, munkanapom, sőt minden órám, minden vizsgám, minden emberi kapcsolatom az abban a pillanatban legjobb formámból születik. Vért izzadva. Így már is nem közhely. És így máris nem tudom jobban csinálni. Mert ha abban a pillanatban egy standard tízes skálán a cselekedetem csak egyes, én akkor is megtettem, amit lehetett.

Azért nem vagyok narcisztikus teljesen, kevés emberi görbe tükröm is van. Egy kéz még sok is a megszámolásukhoz. Plusz a családom. Azért vannak ilyen kevesen, mert úton idefelé, megtanultam, hogy nem kell olyan sok emberben tükröződnöm. Főleg nem impozánsan. Nincsenek megfelelési kényszereim.

Ma reggel megtörtént. Újra. Már vártam.

Egy fiatalemberrel vitázva, érvek fogytán, ő azt hozta fel, hogy mivel én szövődményes vagyok, a szavam semmit sem ér. Idézném: „Te élsz huszonévesen szövődménnyel! Te akarsz tanácsot adni nekem?”, „Én sikerrel küzdök a cukorbetegséggel szemben, Te nem! Tudod, szövődmény… Komikus, hogy Te akarsz tanácsot adni nekem!”

(A teljes történeknek része, hogy én semmilyen tanácsot nem akartam adni neki, csupán felhívni a figyelmét, nem először, arra, hogy az adott fórumon jelenlévő fiatalokra és kezdő diabosokra legyen tekintettel.)

És ilyenkor az ember lánya elgondolkodik. Vajon mennyivel vagyok én kevesebb?

13 évet töltöttem az átlagos ellátásban, ahol megszereztem ennek minden pozitív és negatív tapasztalatát. Tisztában vagyok a túlterhelt orvosokkal fél évente 5 percre találkozó betegekkel. Tisztában vagyok a szorongó napló hamisítókkal. Tudok zugevőkről, tudok depressziósokról. Tisztában vagyok a saját kútfőből (a betegé, ez a kútfő) kezelt diabokkal, a megjátszós orvosokkal, az idegbeteg és a kedves és szeretnivaló egészségügyi dolgozókkal is.

Tisztában vagyok azzal, hogy kell kezelni a diabot. Főleg a saját diabéteszem. Elromlottam. Amiért nem önmagamban vagyok felelős, hanem az összes orvos, aki pszichésen vagy tettleg belenyúlt a gondozásomba abban a 13 évben. És nem, ne ámítsuk magunkat! Nyilván én is tehetek róla, sőt nagy részben én. Tovább megyek, még kicsit a genetikám is.

Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem egy állapot, mert volt, hogy nem éreztem a lábujjam, és volt a felszívódási zavarok miatt kezelhetetlen hypoglicaemiám, és feküdtem 2 órás görcsrohamban a földön hányva. Tudom, hogy ez egy betegség, csak nyilván megnyugtatóbb állapotnak nevezni. És mindezek után, tisztában vagyok azzal is, hogy vannak jó, normális, elhivatott orvosok, dietetikusok, és nővérek. És tudom azt is, hogy vannak, akik könnyen és jól boldogulnak a cukorbetegséggel.

Tudom, hogy lehet ezt jól kezelni, mert én arról a padlóról felálltam. Először gyengén, aznap, amikor elkezdtem írni ezt a blogot, és ma már teljes emberként, egy nappal az orvosi tanulmányaim 3. évének befejezése után. Ezt függetlenül attól, hogy a mai napig nem lehet hosszú távon beállítani a vércukrom a változó inzulinigény miatt.

Miközben írtam ezt a blogot rengeteg emberrel ismerkedtem meg, akiket az átmeneti, vagy tartós szövődményeik miatt megítél a társadalom. A diab társadalom. Vagy, ami még rosszabb, az orvosaik.

Ha túllépünk a tényen, hogy minden épkézláb, magáért tenni hajlandó beteg megérdemli, hogy jó kezelést kapjon, ahol nem ferde szemmel nézik, akkor rögtön ugorjunk oda, hogy ki a t*köm, és honnan veszi a bátorságot, hogy leszóljon, nem a véleményem korrektsége, hanem a szövődményem alapján?!

Mivel dolgozó, házas, állatorvostan hallgató vagyok, 3 nyelven beszélek, és tudok elbűvölő lenni, a társadalmi megítélésem elég jó. Mert hát valljuk be, a diab oktatásokon az hangzik el, hogy szövődményes az lesz, aki elhanyagolja a betegségét, sőt, maga is elhanyagolt. A kedvenc szavam, amit rám mondtak, a lecsúszott. Lecsúszott emberek ezek, szinte csövesek, vagy legalább rossz anyagi körülmények között élnek. Pszichésen sincsenek rendben. Felelőtlenek. Nem tudnak gondoskodni magukról. Tönkretették a saját életüket. Szánni valóak. Vagy diszkrétebben sajnálni. Félnivalóak, hisz a létezésük szembesít azzal, ami velünk soha nem történhet meg. Depressziósak, megkeseredettek, és már biztosan halálra vannak ítélve. Leginkább öregek. Igen! Nagyon öregek is. Édességet zabálnak, és mézben fürdenek. (De az legalább jó, a lerohadó lábaikra, hisz antibacis.-a szerző cinikus énje)

És a legfontosabb sztereotípia, hogy sohasem változnak. Olyan nem létezik, hogy a szövődmény egy olyan extra dimenziót adott az életükbe, ami ráébresztette őket annak értékére; ami elegendő nyomást gyakorolt a megfelelő öngondozás fenntartásához; ami borzalmas mennyiségű orvosi információ megismerésére késztette őket. Ha szövődményes lettem, akkor én egy szar diabéteszes vagyok, sőt egy szar ember. És sosem változom! Mert a predesztinált végzetem belehalni ebbe, a betegtársaim rosszalló fejcsóválása mellett.

Hát nem! Mondják ezt azok a műkörmösök, marketing szakemberek, bolti eladók, középiskolai tanulók, és egyetemisták, festők, költők, kőművesek, agrármérnökök, anyukák, és apukák, nagymamák, és nagypapák, alacsonyak, magasak, kövérek, soványak, feketék, fehérek, kínaiak, kis lábúak, nagy lábúak, esetleg jetik, és mondom ezt én, aki most helyettük beszélek.

Nem vagyok ufó. Nem vagyok másmilyen. Nem kell tőlem és a véleményemtől távol maradni. És nem érek kevesebbet. Én voltam ezzel gyerek, voltam ezzel kamasz, és felnőtt is lettem vele. Voltam ezzel kislány, és vagyok nő. Voltam rosszul kezelt beteg. Voltam nagyon beteg. És vagyok jól kezelt is. Voltam felelőtlen, és vagyok felelős. Voltam depressziós, és vagyok boldog is. Jártam ennek az éremnek a két fő oldalán. Elsősorban azonban ember vagyok, és szemben azokkal, akik pálcát törnek fölöttem, én ember is maradok.

Mert tudjátok, ha közhellyel kezdtük, akkor közhellyel is fejezzük be: az vesse rám az első követ….

Csatolom néhány ifjú fotóját. Nem mind szövődményesek, de mind diabosok. El tudjátok dönteni, ki micsoda? És el akarjátok?!

   

   

Szubjektív bejegyzés.

A diabétesz, az olyan, hogy sokszor keresztül húzza a számításaidat. Egyszerűen azért, mert annyi faktortól függ, hogy lévén nem vagyok gép, néha megközelítő pontossággal sem sikerül modelleznem a megboldogult hasnyálmirigyem működését.

Ami egyik nap jó, tökéletesen bevált, megfelelően felszívódó, tökéletes szénhidrát és glikémiás index tartományban van a tudomány szerint, az másnap olyan vércukor ingadozást produkál, amit ember legyen a talpán, aki kezelni tud.

Mondjuk nem tudom, ezt más is tapasztalja-e. Azt tudom, hogy néha az én diabéteszem egy k*rva.

Így röviden megfogalmaztam a legnagyobb emberi szerelmeim egyikének, hogy:
Az élet (az én életem), az olyan, hogy bár te eltervezed a másnapi diabos péksüti reggelit (esetleg egy kis citromos-uborkás-mentás limonádéval), amihez a hozzávalókat korán beszereznéd a közeli boltokbn, mert a séta amúgy is jó, és felébreszt majd, és a végtére a finomság kompenzálja is a reggeli kelés okozta traumát; reggel egy méretes hypoglikémiára kelsz, ami miatt farkaséhségedben megrágod a maradék száraz kiflit, és, hogy ne legyen minden elcs*szve a gyorsan felszívódó szénhidrátot jelentő tejecskébe beleborítassz egy bödön tegnapi (tegnapelőtti?!) kávét.
Nem. Mész. El. Boltba..

Szemészeti szövődmények, kicsit kevésbé kínaiul, de azért még helytállóan

Hogy megkönnyítsem a kommunikációt, mellékelek egy ábrát. Kedves Te! Bemutatom a szemed.

Csapjunk is bele! Szokásos statisztikánk következik, miszerint:

• a kettes típusú diabéteszben szenvedők között gyakoribbak a szemet érintő szövődmények
• egyes típusban szenvedők között viszont súlyosabbak
• a retinát érintő kórképek előfordulásának esélye 10 év diab után 60-80%
• cukorbeteg közt huszonötször több a vak, mint a normál populációban

És akkor most jön az ismeretterjesztés!

A legtöbbet emlegetett szövődmény a retinopathia. A retina a szemed belső fényérzékelő rétege. A beceneve: ideghártya. Erek, idegek, és speckó sejtek alkotják. Ha körülnézel rajta, akkor található itt egy sárga folt, aminek a neve költőien: sárgafolt, azaz az életlátás helye. Ez a rész ereket nem tartalmaz.

Hogy alakul ki ez a retinopathia cuccos a szemedben?

Kezdetben a kapillárisok (= mini erek) fala merev lesz, kitágul, és áteresztővé válik. Folyadék lép ki a sejtek közé. Az erek alaphártyája megvastagszik, és eközben kis tágulatok, vagy épp lefűződések jönnek létre. Közben a kapillárisok egy része elzáródik, emiatt az ideghártya nem kap elég oxigént. A károsodott érfalak feladhatják a harcot, ezzel kisebb vérzéseket okozva. A vérzés az üvegtestbe is betörhet, végső soron pedig a retina leválását is eredményezheti.

Az érújraképződés előtt a retinopathia még megállítható, vagy akár visszafordítható. Mint minden szövődmény esetében, itt is az anyagcseréd rendezésére van szükség, valamint a vérnyomás, és vérzsír értékeid stabilizálására, merthogy ezek is ludasak a dologban. Mivel az őszinteség tökre fontos dolog, így azt is le kell írnom, hogy ezután a helyzet visszafordíthatatlanná válik.

Mit tapasztalhatsz te, földi halandó mindebből?

Itt is előre bocsátanám, hogy a kétségbeesés, és a hipochondria nem a barátaink. A sokat tanult orvos bácsik, és nénik jó része viszont igen, így a sarokban rívás, és jobb időkre várakozás helyett, inkább menjünk szemészhez és kérdezzünk, érdeklődjünk, ha:

• homályosan látsz
• úszkáló homályok jelennek meg a látóteredben
• hullámzik a látásélességed
• látótérkiesést tapasztalsz
• rossz fényviszonyoknál rosszabbul látsz
• romlik a színlátásod

A retina állapotát a szemészed a diabéteszed születésnapjainak számától függően, egy, vagy fél évente vizsgálja, egy minden fájdalmat mellőző vizsgálattal. Egyes típusú, kezelt, nagyfokú vércukoringadozástól mentes diabétesz esetén az első öt évben nem kell számítani retinopathia kialakulására a fiatal szervezet szöveteinek szélesebb tűréshatárai miatt. Így, ha nincs panaszod, nem is küldenek szemészhez. Nefro-, és neuropathia gyanújának felmerülésénél, illetve várandósságnál javasolt szemészeti vizsgálat.

A kettes típusnál a retinakárosodás gyakran már a diagnózis megállapításakor fennáll. Ha mindent rendben találnak, akkor évente szükséges ismételned a vizsgálatot, valamint itt is várandósság esetén.

A vizsgálat viszonylag gyors és fájdalommentes. Ellenőrzik a látásélességed (melynek során a néhány méterre lévő tábláról az előzetesen bemagolt számokat próbálod visszaidézni), a színlátásod, a szemed törőközegeit, és a szemfeneked.

(Szemfenék. Höhö. Ezt nem hagyhattam ki.)

Nem véletlen hoztam fel a bevezetőben a maculát=sárgafoltot, alias az éleslátás helyét. Az ideghártyától akár teljesen függetlenül károsodhat, és kismértékű károsodása is csúnya látásromláshoz vezet. Nagyjából ugyanaz történik vele, mint a retina többi részével, és épp úgy tudod megállítani, vagy javítani a kóros folyamatokat. Maculopathia esetében egyre több új műtéti eljárás van a palettán, és ígéretes gyógyszerek vannak kísérleti stádiumban.

By the way, a cukorbetegség rengeteg szarságra hajlamosít, ilyen a szürke hályog, és a zöld hályog, a zsírlerakódások a szemben, és a szemmozgást biztosító idegek károsodása is.

Amit nagyon fontosnak tartok még, hogy megemlítsek, hogy a szemlencséd állapota megváltozik a vércukorszint tartós módosulásakor. Várj! Nem untatlak halálra, már mondom is ez mit jelent. Szóval, amikor a huzamosabb ideig magas cukrod, a megfelelő inzulin, vagy gyógyszer beállítás miatt viszonylag hirtelen jó tartományba kerül, avagy a front miatti folyamatos hypok után normalizálódik, a látásélességed leromlik. Ilyesmiről már az 1960-as években voltak feljegyzések (de ma sem hangoztatják...) ,és ez az állapot, akár 1-2 hétig is tarthat.

Remélem sikerült érthető körképet adnom, és hasznát veszitek eme tudásnak. A szörnyű poénokat nézzétek el, kérlek! Rémes vizsgaidőszak áll előttem.

Források:
Dr. Winkler Gábor-Dr. Baranyi Éva: A cukorbetegség egészségkárosító hatásai SpringMed Kiadó, 2014

Süveges Ildikó: Szemészet Medicina Könyvkiadó Zrt.,2010

Életem leghülyébb kérdése: Na, és milyen volt megvakulni?

„ Nem volt Isten, de akkor úgy tűnt,
hogy nem is hiányzik nagyon…”

Indítanám egy zseniális, bár kevéssé rajongott Kispál számmal. De még mielőtt elszaladtok, bele is kezdenék. Senkinek sem könnyű. De alapvetően azt a tendenciát látom, hogy akinek mocskos nehéz, az általában sokkal jobban értékeli az életét. Azt kell mondanom, furák vagyunk, mi humán létformák. Vajon miért szükséges mindent elveszítenünk ahhoz, hogy lássuk az értékét?

Miért kelsz fel reggel?

Ez az egyik kedvenc kérdésem, mert tökre mindegy milyen kocsid van, mennyit keresel, hol vásárolod a ruháid, erre a kérdésre a válasz már elmond valami sokkal fontosabbat rólad. És összességében mindegy is ez a válasz, mert valahol talán az egyik legfontosabb dolog, hogy legyen okod felkelni. Életem élettel töltött napjainak számát matematikailag azokkal a napokkal tenném egyenlővé, amiken volt okom felkelni. Gyakorlatilag teljesen lényegtelen, hogy miben hiszel, legyen szó akár buddhizmusról, Istenről, ír zokni lopó koboldokról. Maga a tény, hogy hiszel, talán többet számít.

Sok napig egy lánnyal beszélgettem, aki retinopathia miatt elvesztette a látását mindkét szemére. Nem volt mindig a helyzet ura. Borzasztóan hálás vagyok neki, hogy megosztja velünk a történetét, mert ez az ő privát életének egy darabja, ami remélhetőleg sok más embernek lesz értékes, és hasznos. Egy eredeti facebook beszélgetést olvastok.

D: Mire emlékszel abból, amikor cukorbeteg lettél?

N: Hú, nagyon semmire, annyi megvan, hogy az intenzíven fekszem. Nem volt valami jó. Kedvesek sem voltak nagyon. Aztán még arra, hogy a húgom kicsi volt, én pedig mindig a kiságya alá másztam be, hogy ne kapjak szurit, és szorítottam a rácsokat.

Előtte meg arra, hogy a mamimnál voltam, ahol azt hitték beteg vagyok, mert nem ettem, csak ittam, és bepisiltem. Másnap elvittek a dokihoz, ahol pohárba kellett pisilni. A wc-ben összeestem, hívták a mentőket, és már mentünk is a kórházba. Ezek tisztán előttem vannak. Meg, hogy mondták, hogy 60,6 volt a cukrom.

D: Hogy alakultak utána a dolgaid mikor hazakerültél? Anyukád segített? Mikorra tanultad meg egyedül kezelni?

N: Voltam vagy hét éves. Anya csinált akkoriban mindent. Fecskendőből beadta a szurit, és számolta a kajámat, miközben próbált egyben maradni. Tudom, anya sokáig egy csokit sem evett meg előttem. Azt azért tudni kell, hogy nálunk azért senki sem az a ’tartsunk össze, segítsük egymást’ típus. Ezért rám sem volt azért nagyon odafigyelve, hogy rendben legyenek a dolgaim. Sokat voltam kórházban. Nagyon akaratos és makacs vagyok.

 Valahogyan 16-18 éves korom között lassan én kezdtem el kezelni mindent. 14 éves koromtól volt párkapcsolatom, de ő sem figyelt nagyon rám. Később volt, hogy elmentünk bulizni, de ha nem volt nálam pen, nem adtam inzulint. Na de alkoholt, azt sosem ittam.

Aztán nagyjából 20 lehettem, amikor jöttek a szembajok. Talán azóta vagyok sokkal fegyelmezettebb.

D: Miért kellett sokat kórházban lenni? És mit jelent, hogy nem volt figyelve rád?

N: Például, hogy nem figyeltem mennyit eszek. Cukros dolgokat nem ettem, de például sok diétás kekszet étkezésem kívül igen. A kórház pedig a sok ketoacidózis miatt kellett. Most már nagyon odafigyelek.

D: Hogy vetted észre, hogy valami nincs rendben?

N: 2001 óta szemüveges voltam, és műtöttek szürkehályogra is. De később észrevettem, hogy nem úgy látok, ahogy kellene. Nem láttam a telóm, a laptopot, a buszokat sem, amég be nem értek a megállóba. Aránylag sokára mentem dokihoz, mert nem mertem.

D: Mit mondott az orvos?

N: Pontosan nem emlékszem már. Átküldött egy másik városba, egy másik orvoshoz, aki ilyesmivel foglalkozik. Hozzátette, hogy ne bízzam el magam, mert ő azt látja, hogy ebből szép lassan, műtét nélküli látásvesztés lesz.

D: Te tudod, hogy a retinopathia alatt mi történik pontosan a szemeddel?

N: Akkor nézegettem, de már nem emlékszem. Tudod, én pont az a fajta ember voltam akkor, hogy „dugjuk a fejünk a homokba, mert velem ez nem történik meg”. Sokáig el sem akartam fogadni, hogy igenis baj van. Lehet, hogy még most sem teljesen.

D: És a másik orvosnál mi lett?

N: Elmentünk anyuval. Ugyanazt mondta, mint az otthoniak, csak ő hozzátette, hogyha nemsoká meg tudják műteni, akkor még menthető lehet. Ott, akkor, abban a sötét szobában, anyummal a hátam mögött, a kinagyított szemgolyómmal a monitoron, úgy éreztem, hogy: „Tessék. Itt van. Én megmondtam. Nincs is bajom.” Aztán megkérdeztem a dokit, hogy mennyi az esélye, hogy látni fogok. Azt mondta 80%. Ez belém égett. Nagyon.

De ő akkor nem mondta el, hogy a retinám leválhat, és akkor megvakulok. Ezért azt mondtam, hogy műtsük. És műtöttük.

D: Ennek nagy az esélye?

N: Előfordul. Igen. De én semmit sem hallottam róla.

D: Életem legtapintatlanabb, ormótlanabb, leghülyébb kérdése ez. Kérlek, ne haragudj meg érte, de milyen volt megvakulni?

N: Rohadt szar. Bocsi. Ez jutott eszembe.

D:(És nevet. És tényleg tudom, hogy ha velem szemben ülne is, minimum elmosolyodna.)

 N: Eleinte tényleg nem hittem el, hogy megvakulok. Sőt, volt olyan, hogy javult is a látásom, még buszoztam a szomszéd faluba a barátomhoz, és a cukormérőn is láttam az értékeket. Erre az orvosok nem mondtak semmit.

Nem igazán koncentráltam arra, hogy mi lesz ha…. Az ágyunkat, azt tudom, az ablakkal szembe raktuk, hogy reggelente lássam a napot.

De lassan csak nem láttam. A mai napig nem tudom pontosan mikor, 2-3 éve…

Azóta megjártam a poklot. Szerintem azóta sem fogadtam el. Lehet, hogy nem is fogom. De nem kattogok ezen. Mindent ugyanúgy csinálok, mint rég. Van úgy, hogy álmomban megyek valahova, és látok, de a többieknek azt mondom, hogy nem.

D: Megjártad a poklot. Ez neked itt, így mit jelent?

N: 1 napot voltam pszichiátrián. 6 hónapig szedtem a nyugtatókat, a leszokásnál pedig előjöttek az elvonási tünetek. Pánikrohamaim vannak, és rengeteget fogytam. De küzdök mindennel, és jól vagyok!

D: Szuper csaj vagy.

Tudtál valami jót tanulni abból, ami történt?

N: Hát. Nem tudom.

D: Miben hiszel?

N: Mindig pozitív ember voltam, és hittem Istenben, de mióta így élek…sokkal pozitívabb vagyok. Hiszem, hogy látni fogok, és ez csak egy próba Istentől. Tudom, hogyha nehéz is, küzdenem kell! Egyébként a párom az, aki miatt felkelek reggelente. Meg a tesómék. De a párom a mindenem.