Menjünk bungee jumpingolni! 

Azt hiszem 10 éves koromben kezdődött, mikor lementem az első szertorna edzésemre, és ámulattal néztem a lányokat, akik spárgában ültek, és bógniztak fel-le. Őszintén nem hittem, hogy nekem ez menni fog. És oké, ne legyünk nagyképűek többé kevésbé ment összességében. De a fene se’ gondolta volna, hogy 7 centis gerendákról fogom magam levetni kézenátfordulva, és mégis így lett.

Mire megtanulsz egy bonyolultabb elemet a felemás korláton, megközelítőleg 223 alkalommal fogsz padlót, ráadásul a természet törvényeivel gyakran ellenkezve arccal teszed mindezt, és a végén már annyira kék vagy a véraláfutásoktól, hogy hupikék barátaink simán befogadnak a falujukba.

Magasabb szinteken ez így néz ki:

Az én szintemen:

Höhö. Na jó, ennél kicsit jobb volt a helyzet.

Eközben a fejedben:

-Én ezt nem tudom megcsinálni.-miközben először látod.

-Én ezt nem tudom megcsinálni.-miközben megpróbálod először.

-Mi a francnak jöttem ide?!-miközben pofára esel.

-Én ezt nem tudom megcsinálni… DE MEG TUDOD CSINÁLNI, TE HÜLYE!!!*223, mire sikerrel jársz.

-Megnézed? Megnézed?! MEGNÉZED!!!-mikor minden jöttmentnek mutogatod a frissen megszerzett tudást.

Így kezdődött azt hiszem, a kihívások konstans keresése, és kicsit a terápiám is lett végső soron. Heti 2-3-4 edzést megoldani dibétesz szempontból még nem volt nagy dolog. Megtanulni verekedni…Na az már megért pár misét. Mert hát épp kifejlett testtel egy közel 100 kilós férfival futkosni a hátadon, vagy csoportos támadás ellen védekezni, a hormonok miatt labilis anyagcserével, és egy (azóta is) folyamatosan változó inzulinigénnyel elég mókás, de meg lehet tanulni kezelni.

Aztán jöttek az orvosi tanulmányok, mert hát nem csak fizikailag tudod challengelni magad, hanem szellemileg is. Ez az első vizsgaidőkben 2 óra alatt 6-os reggeli előtti értékről 28-as vizsga előtti értéket produkált, úgy, hogy 15-től korrekcióztam mindhiába. Szóval az orvosi stresszes, vigyázzatok vele addig, amíg ki nem égeti a mellékvesevelőtök adrenalin termelését. Ezt én nagyjából most értem el. 4 év után.

Már látom magam előtt, ahogy megkapom az iskola kapcsán leírt értékek miatt, hogy szörnyen felelőtlen vagyok, már csak a választás miatt is.  Vannak bennem kételyek azzal kapcsolatban, hogyha abbahagyhattam volna, abbahagytam volna-e. De valójában a jelenlegi állami ösztöndíj rendszerben erre esélyem sincs anélkül, hogy életre szóló tartozást halmoznék fel. És tapasztalataim szerint, nincs az az inzulinmennyiség, legalábbis én és az orvosom nem mertük beadni, ami segítene ilyen stresszben. Úgyhogy 4 évbe került majdnem a probléma megoldása, de megoldottuk, azaz megoldódott.

 És mindezt megkoronáztam a downhill mountainbike gyakorlásával. Itt már pennel is nehéz volt korrigálni. Sőt effektíve kihagyni akár teljes ebéd inzulinokat, mert a „minden diab egyedi” jelmondat keretében, én például csak 10 körüli cukorral tudok elindulni, előtte nem beadott inzulinnal, közben gyors felszívódású szénhidrátot kajálva bármilyen cardio jellegű tevékenységet végezni, mert még így is általában 4 körül sikerül megfognom a dolgokat a végén, ha szerencsém van és közben nem kellett többször megállni. Ekkor még nem is beszélve a mozgás 6-8 órás utóhatásáról a cukromra nézve.

Aztán jött a pumpa. Pumpával az a nehéz, hogy sajnos le kell vennem ehhez. Még nem estem nagyokat, de arra már volt példa, hogy 3 métert repült a bicikli, és nagyjából 6-ot én, és ezt őszintén kétlem, hogy a pumpám túlélné. Mikor ezt már az elején jeleztem a cégnek, ők azt mondták, hogy simán túléli, tegyem valamiféle védőtokba. Őszintén kétlem, hogy próbálták. Sőt, viccesen jött le, hogy degradálták a dolgot. Dolog alatt értve azt, hogy lányként én biztos soha nem csapódhatok fának. :D Höhö. És félreértés ne essék, maximálisan elégedett vagyok amúgy a munkájukkal, de legközelebb tesztszerűen fához csapódni pumpával nagyjából akkor fogok, amikor ezt az ő pénzük bánja. Így hát pumpa nélkül megyünk a hegyen. És egy éve kísérletezünk az előtte és utána adott megfelelő bázis beállítással. Mostanra értük el azt, hogy a 9,0-ról kezdett egész délutános program, inzulin nélkül, vagy adott helyzetben a felvonóban felrakott, majd a pályán levett pumpával 4-re érkeztem két hete vasárnap.

 Az utóbbiakra már nyugodt szívvel mondom, hogy kihívás a javából.

Amit pedig üzenetként ma szeretnék az éterbe juttatni, az az, hogy soha semmitől ne tartson vissza titeket a dibétesz. Mindent meg lehet oldani, és ki lehet kísérletezni. Lehet segítséget kérni, de bátran kell próbálkozni is(azért nem túl bátran.. :D), mert általában egyéni a megoldás. Mindenkinek megvan a saját harca, és én elhiszem, hogy van, aki számára ez annyit jelent, mint pumpával kimenni a strandra. Nekem ez annyit jelent, mint pumpásként nemsokára lemenedzselni egy bungee jumpingot. De mindenkinek a saját harca a saját problémája a legnagyobb.

Imádok olyan dolgokat csinálni, amikről a józan eszem azt mondja nem tudom megtenni,mert minden egyes ilyen kihívás teljesítésével egyre nyugodtabb, magabiztosabb, kiegyensúlyozottabb lettem, mind a személyiségem és pszichés növekedésem, mind a diabétesz kezelés tekintetében. Önmagad olyan szintű megerősítése ez, ami pótolhatatlan. Az érzés, és a tudat, amit kapok, hogy képes vagyok rá, hogy én rossz koordinációjú, nő nemű , mezei halandó, meg tudom csinálni ezt, olyan (jó értelemben) önbizalommal ruház fel, ami az élet összes problémájának megoldásához szükséges.

Ha belegondoltok, vagy ha jártatok arra, a Bátor Táborban is ezt teszik veletek/velünk/a gyerekekkel. Erre csak a bejegyzés megfogalmazása közben jöttem rá. De egy nagy adag pozitív megerősítéssel, kontrollált körülmények között, olyan kihívás elé állítanak, ami megkérdőjelezi a képességeid, és korlátaid. Hát pont ezt csinálom én magammal.

Egy downhilles srác mondta, mikor le voltam törve, mert hát azért mégis óvatosan bicózok a többésghez képest, ezért nem fejlődöm túl nagy sebességgel, hogy az igazság az, hogy minden egyes biciklin megtett méterrel több vagyok, mindegy, hogy sikerült-e aznap az adott manőver. És tudjátok, minden egyes diabéteszesként megtett méterrel, nappal, lépéssel, szúrással, kihívással többek vagyunk. Szerintem. 

Ti vajon mikor teljesítettek ilyen kihívást utoljára?