Mennyivel vagyok én kevesebb?

Minden normálisan működő ember életében eljön a pillanat, hogy valahol, valamilyen formában megmérettessen.

Nem érdekelnek ezeknek a megmérettetések. Az apukám azt tanította, hogyha valamit csinálok, azt csináljam jól. Most mondhatnánk, hogy mekkora közhely ez. Mert az is. Kivéve, ha valóban így teszel. Minden egyes megmozdulásom, munkanapom, sőt minden órám, minden vizsgám, minden emberi kapcsolatom az abban a pillanatban legjobb formámból születik. Vért izzadva. Így már is nem közhely. És így máris nem tudom jobban csinálni. Mert ha abban a pillanatban egy standard tízes skálán a cselekedetem csak egyes, én akkor is megtettem, amit lehetett.

Azért nem vagyok narcisztikus teljesen, kevés emberi görbe tükröm is van. Egy kéz még sok is a megszámolásukhoz. Plusz a családom. Azért vannak ilyen kevesen, mert úton idefelé, megtanultam, hogy nem kell olyan sok emberben tükröződnöm. Főleg nem impozánsan. Nincsenek megfelelési kényszereim.

Ma reggel megtörtént. Újra. Már vártam.

Egy fiatalemberrel vitázva, érvek fogytán, ő azt hozta fel, hogy mivel én szövődményes vagyok, a szavam semmit sem ér. Idézném: „Te élsz huszonévesen szövődménnyel! Te akarsz tanácsot adni nekem?”, „Én sikerrel küzdök a cukorbetegséggel szemben, Te nem! Tudod, szövődmény… Komikus, hogy Te akarsz tanácsot adni nekem!”

(A teljes történeknek része, hogy én semmilyen tanácsot nem akartam adni neki, csupán felhívni a figyelmét, nem először, arra, hogy az adott fórumon jelenlévő fiatalokra és kezdő diabosokra legyen tekintettel.)

És ilyenkor az ember lánya elgondolkodik. Vajon mennyivel vagyok én kevesebb?

13 évet töltöttem az átlagos ellátásban, ahol megszereztem ennek minden pozitív és negatív tapasztalatát. Tisztában vagyok a túlterhelt orvosokkal fél évente 5 percre találkozó betegekkel. Tisztában vagyok a szorongó napló hamisítókkal. Tudok zugevőkről, tudok depressziósokról. Tisztában vagyok a saját kútfőből (a betegé, ez a kútfő) kezelt diabokkal, a megjátszós orvosokkal, az idegbeteg és a kedves és szeretnivaló egészségügyi dolgozókkal is.

Tisztában vagyok azzal, hogy kell kezelni a diabot. Főleg a saját diabéteszem. Elromlottam. Amiért nem önmagamban vagyok felelős, hanem az összes orvos, aki pszichésen vagy tettleg belenyúlt a gondozásomba abban a 13 évben. És nem, ne ámítsuk magunkat! Nyilván én is tehetek róla, sőt nagy részben én. Tovább megyek, még kicsit a genetikám is.

Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem egy állapot, mert volt, hogy nem éreztem a lábujjam, és volt a felszívódási zavarok miatt kezelhetetlen hypoglicaemiám, és feküdtem 2 órás görcsrohamban a földön hányva. Tudom, hogy ez egy betegség, csak nyilván megnyugtatóbb állapotnak nevezni. És mindezek után, tisztában vagyok azzal is, hogy vannak jó, normális, elhivatott orvosok, dietetikusok, és nővérek. És tudom azt is, hogy vannak, akik könnyen és jól boldogulnak a cukorbetegséggel.

Tudom, hogy lehet ezt jól kezelni, mert én arról a padlóról felálltam. Először gyengén, aznap, amikor elkezdtem írni ezt a blogot, és ma már teljes emberként, egy nappal az orvosi tanulmányaim 3. évének befejezése után. Ezt függetlenül attól, hogy a mai napig nem lehet hosszú távon beállítani a vércukrom a változó inzulinigény miatt.

Miközben írtam ezt a blogot rengeteg emberrel ismerkedtem meg, akiket az átmeneti, vagy tartós szövődményeik miatt megítél a társadalom. A diab társadalom. Vagy, ami még rosszabb, az orvosaik.

Ha túllépünk a tényen, hogy minden épkézláb, magáért tenni hajlandó beteg megérdemli, hogy jó kezelést kapjon, ahol nem ferde szemmel nézik, akkor rögtön ugorjunk oda, hogy ki a t*köm, és honnan veszi a bátorságot, hogy leszóljon, nem a véleményem korrektsége, hanem a szövődményem alapján?!

Mivel dolgozó, házas, állatorvostan hallgató vagyok, 3 nyelven beszélek, és tudok elbűvölő lenni, a társadalmi megítélésem elég jó. Mert hát valljuk be, a diab oktatásokon az hangzik el, hogy szövődményes az lesz, aki elhanyagolja a betegségét, sőt, maga is elhanyagolt. A kedvenc szavam, amit rám mondtak, a lecsúszott. Lecsúszott emberek ezek, szinte csövesek, vagy legalább rossz anyagi körülmények között élnek. Pszichésen sincsenek rendben. Felelőtlenek. Nem tudnak gondoskodni magukról. Tönkretették a saját életüket. Szánni valóak. Vagy diszkrétebben sajnálni. Félnivalóak, hisz a létezésük szembesít azzal, ami velünk soha nem történhet meg. Depressziósak, megkeseredettek, és már biztosan halálra vannak ítélve. Leginkább öregek. Igen! Nagyon öregek is. Édességet zabálnak, és mézben fürdenek. (De az legalább jó, a lerohadó lábaikra, hisz antibacis.-a szerző cinikus énje)

És a legfontosabb sztereotípia, hogy sohasem változnak. Olyan nem létezik, hogy a szövődmény egy olyan extra dimenziót adott az életükbe, ami ráébresztette őket annak értékére; ami elegendő nyomást gyakorolt a megfelelő öngondozás fenntartásához; ami borzalmas mennyiségű orvosi információ megismerésére késztette őket. Ha szövődményes lettem, akkor én egy szar diabéteszes vagyok, sőt egy szar ember. És sosem változom! Mert a predesztinált végzetem belehalni ebbe, a betegtársaim rosszalló fejcsóválása mellett.

Hát nem! Mondják ezt azok a műkörmösök, marketing szakemberek, bolti eladók, középiskolai tanulók, és egyetemisták, festők, költők, kőművesek, agrármérnökök, anyukák, és apukák, nagymamák, és nagypapák, alacsonyak, magasak, kövérek, soványak, feketék, fehérek, kínaiak, kis lábúak, nagy lábúak, esetleg jetik, és mondom ezt én, aki most helyettük beszélek.

Nem vagyok ufó. Nem vagyok másmilyen. Nem kell tőlem és a véleményemtől távol maradni. És nem érek kevesebbet. Én voltam ezzel gyerek, voltam ezzel kamasz, és felnőtt is lettem vele. Voltam ezzel kislány, és vagyok nő. Voltam rosszul kezelt beteg. Voltam nagyon beteg. És vagyok jól kezelt is. Voltam felelőtlen, és vagyok felelős. Voltam depressziós, és vagyok boldog is. Jártam ennek az éremnek a két fő oldalán. Elsősorban azonban ember vagyok, és szemben azokkal, akik pálcát törnek fölöttem, én ember is maradok.

Mert tudjátok, ha közhellyel kezdtük, akkor közhellyel is fejezzük be: az vesse rám az első követ….

Csatolom néhány ifjú fotóját. Nem mind szövődményesek, de mind diabosok. El tudjátok dönteni, ki micsoda? És el akarjátok?!