Életem leghülyébb kérdése: Na, és milyen volt megvakulni?

„ Nem volt Isten, de akkor úgy tűnt,
hogy nem is hiányzik nagyon…”

Indítanám egy zseniális, bár kevéssé rajongott Kispál számmal. De még mielőtt elszaladtok, bele is kezdenék. Senkinek sem könnyű. De alapvetően azt a tendenciát látom, hogy akinek mocskos nehéz, az általában sokkal jobban értékeli az életét. Azt kell mondanom, furák vagyunk, mi humán létformák. Vajon miért szükséges mindent elveszítenünk ahhoz, hogy lássuk az értékét?

Miért kelsz fel reggel?

Ez az egyik kedvenc kérdésem, mert tökre mindegy milyen kocsid van, mennyit keresel, hol vásárolod a ruháid, erre a kérdésre a válasz már elmond valami sokkal fontosabbat rólad. És összességében mindegy is ez a válasz, mert valahol talán az egyik legfontosabb dolog, hogy legyen okod felkelni. Életem élettel töltött napjainak számát matematikailag azokkal a napokkal tenném egyenlővé, amiken volt okom felkelni. Gyakorlatilag teljesen lényegtelen, hogy miben hiszel, legyen szó akár buddhizmusról, Istenről, ír zokni lopó koboldokról. Maga a tény, hogy hiszel, talán többet számít.

Sok napig egy lánnyal beszélgettem, aki retinopathia miatt elvesztette a látását mindkét szemére. Nem volt mindig a helyzet ura. Borzasztóan hálás vagyok neki, hogy megosztja velünk a történetét, mert ez az ő privát életének egy darabja, ami remélhetőleg sok más embernek lesz értékes, és hasznos. Egy eredeti facebook beszélgetést olvastok.

D: Mire emlékszel abból, amikor cukorbeteg lettél?

N: Hú, nagyon semmire, annyi megvan, hogy az intenzíven fekszem. Nem volt valami jó. Kedvesek sem voltak nagyon. Aztán még arra, hogy a húgom kicsi volt, én pedig mindig a kiságya alá másztam be, hogy ne kapjak szurit, és szorítottam a rácsokat.

Előtte meg arra, hogy a mamimnál voltam, ahol azt hitték beteg vagyok, mert nem ettem, csak ittam, és bepisiltem. Másnap elvittek a dokihoz, ahol pohárba kellett pisilni. A wc-ben összeestem, hívták a mentőket, és már mentünk is a kórházba. Ezek tisztán előttem vannak. Meg, hogy mondták, hogy 60,6 volt a cukrom.

D: Hogy alakultak utána a dolgaid mikor hazakerültél? Anyukád segített? Mikorra tanultad meg egyedül kezelni?

N: Voltam vagy hét éves. Anya csinált akkoriban mindent. Fecskendőből beadta a szurit, és számolta a kajámat, miközben próbált egyben maradni. Tudom, anya sokáig egy csokit sem evett meg előttem. Azt azért tudni kell, hogy nálunk azért senki sem az a ’tartsunk össze, segítsük egymást’ típus. Ezért rám sem volt azért nagyon odafigyelve, hogy rendben legyenek a dolgaim. Sokat voltam kórházban. Nagyon akaratos és makacs vagyok.

 Valahogyan 16-18 éves korom között lassan én kezdtem el kezelni mindent. 14 éves koromtól volt párkapcsolatom, de ő sem figyelt nagyon rám. Később volt, hogy elmentünk bulizni, de ha nem volt nálam pen, nem adtam inzulint. Na de alkoholt, azt sosem ittam.

Aztán nagyjából 20 lehettem, amikor jöttek a szembajok. Talán azóta vagyok sokkal fegyelmezettebb.

D: Miért kellett sokat kórházban lenni? És mit jelent, hogy nem volt figyelve rád?

N: Például, hogy nem figyeltem mennyit eszek. Cukros dolgokat nem ettem, de például sok diétás kekszet étkezésem kívül igen. A kórház pedig a sok ketoacidózis miatt kellett. Most már nagyon odafigyelek.

D: Hogy vetted észre, hogy valami nincs rendben?

N: 2001 óta szemüveges voltam, és műtöttek szürkehályogra is. De később észrevettem, hogy nem úgy látok, ahogy kellene. Nem láttam a telóm, a laptopot, a buszokat sem, amég be nem értek a megállóba. Aránylag sokára mentem dokihoz, mert nem mertem.

D: Mit mondott az orvos?

N: Pontosan nem emlékszem már. Átküldött egy másik városba, egy másik orvoshoz, aki ilyesmivel foglalkozik. Hozzátette, hogy ne bízzam el magam, mert ő azt látja, hogy ebből szép lassan, műtét nélküli látásvesztés lesz.

D: Te tudod, hogy a retinopathia alatt mi történik pontosan a szemeddel?

N: Akkor nézegettem, de már nem emlékszem. Tudod, én pont az a fajta ember voltam akkor, hogy „dugjuk a fejünk a homokba, mert velem ez nem történik meg”. Sokáig el sem akartam fogadni, hogy igenis baj van. Lehet, hogy még most sem teljesen.

D: És a másik orvosnál mi lett?

N: Elmentünk anyuval. Ugyanazt mondta, mint az otthoniak, csak ő hozzátette, hogyha nemsoká meg tudják műteni, akkor még menthető lehet. Ott, akkor, abban a sötét szobában, anyummal a hátam mögött, a kinagyított szemgolyómmal a monitoron, úgy éreztem, hogy: „Tessék. Itt van. Én megmondtam. Nincs is bajom.” Aztán megkérdeztem a dokit, hogy mennyi az esélye, hogy látni fogok. Azt mondta 80%. Ez belém égett. Nagyon.

De ő akkor nem mondta el, hogy a retinám leválhat, és akkor megvakulok. Ezért azt mondtam, hogy műtsük. És műtöttük.

D: Ennek nagy az esélye?

N: Előfordul. Igen. De én semmit sem hallottam róla.

D: Életem legtapintatlanabb, ormótlanabb, leghülyébb kérdése ez. Kérlek, ne haragudj meg érte, de milyen volt megvakulni?

N: Rohadt szar. Bocsi. Ez jutott eszembe.

D:(És nevet. És tényleg tudom, hogy ha velem szemben ülne is, minimum elmosolyodna.)

 N: Eleinte tényleg nem hittem el, hogy megvakulok. Sőt, volt olyan, hogy javult is a látásom, még buszoztam a szomszéd faluba a barátomhoz, és a cukormérőn is láttam az értékeket. Erre az orvosok nem mondtak semmit.

Nem igazán koncentráltam arra, hogy mi lesz ha…. Az ágyunkat, azt tudom, az ablakkal szembe raktuk, hogy reggelente lássam a napot.

De lassan csak nem láttam. A mai napig nem tudom pontosan mikor, 2-3 éve…

Azóta megjártam a poklot. Szerintem azóta sem fogadtam el. Lehet, hogy nem is fogom. De nem kattogok ezen. Mindent ugyanúgy csinálok, mint rég. Van úgy, hogy álmomban megyek valahova, és látok, de a többieknek azt mondom, hogy nem.

D: Megjártad a poklot. Ez neked itt, így mit jelent?

N: 1 napot voltam pszichiátrián. 6 hónapig szedtem a nyugtatókat, a leszokásnál pedig előjöttek az elvonási tünetek. Pánikrohamaim vannak, és rengeteget fogytam. De küzdök mindennel, és jól vagyok!

D: Szuper csaj vagy.

Tudtál valami jót tanulni abból, ami történt?

N: Hát. Nem tudom.

D: Miben hiszel?

N: Mindig pozitív ember voltam, és hittem Istenben, de mióta így élek…sokkal pozitívabb vagyok. Hiszem, hogy látni fogok, és ez csak egy próba Istentől. Tudom, hogyha nehéz is, küzdenem kell! Egyébként a párom az, aki miatt felkelek reggelente. Meg a tesómék. De a párom a mindenem.