https://www.facebook.com/thediabeticjourneyorg/videos/1437782952986873/

Megláttam ezt a videót minap, és szörnyen sok gondolat kezdett kavarogni a fejemben.

Nem akarom degradálni a problémát. Hisz van. Hiszen mindenki máshogy éli meg. Hiszen jelentős. Hiszen veszélyes. Hiszen komolyan kell venni.

Nyilván, ahogy írtam is róla, a feldolgozásnak csomó fázisa van, és a diab felett érzett gyász, szomorúság is a része. Teljesen természetes tehernek érezni, mert egy csomó extra feladatot ad, egy csomó extra kihívással szembesít, és sajnos egy csomó veszélyt rejt. Nem önkéntes változás.

Normális, ha ez a teher, akár depressziót okoz. Normális a fej homokba dugása. Normális a velemezsosemtörténhetmeg hozzáállás. Normális betegségnek hívni, és normális máshogy nevezni is. Normális, ha néha tehetetlenségedben elsírod magad. Normális, ha félsz, a jövőtől, vagy pillanatnyilag. De nem hiszem, hogy megrekedni ebben az állapotban évtizedekre, vagy életed hátralevő részére normális dolog lenne.

Ez nem egy életed végéig cipelendő málhazsák. Vagyis, persze, felfoghatod úgyis, de neked lesz szar. Ez meg nem egy fenyegetés, vagy lenézés, nem degradálás. A kétlábbalaföldönjárós valóság ez.

Predesztinálva vagyunk a fejlődésre. Ha csak a biológiát nézzük, már akkor is, lásd: szelekció, evolúció. Sőt tulajdonképpen az életnek is valamiféle célja, hogy jobbak legyünk minden tekintetben. Haladni kell, impulzálni, felfedezni, kipróbálni, lépni, kezelni, próbálkozni, sőt őszintén szólva még néha el is kell bukni. Ez a cukorbetegséggel is így van. Itt két fejlődésre gondolok. Az együttélés kidolgozására, hogy ügyes diabos légy, és arra, hogy ne vegye el az egész életed, és ne akadályozzon meg a személyiséged virágba borításában.

1-es típusként nem tudsz tenni ellene. Felfoghatod ellenségként, de necces, ha egy testben élsz az ellenségeddel. Amikor vele harcolsz hisztérikusan, foggal-körömmel, akkor magaddal harcolsz. A részed. Tetszik vagy sem. Szebb vádlikat is szeretnék, de cseszhetem, úgyhogy megbékélek a jelenlegiekkel, és kihozom belőlük a legjobbat.

 Persze 100 év múlva remélhetőleg jön valami faja megoldás, dehát mi most vagyunk itt. Nem hiszem, hogy az időm nagy részét az kéne, hogy kitöltse, hogy azért imádkozom, hogy gyógyítsák már meg ezt a „szörnyű betegséget”, ahogy a videóban elhangzik. Ha én ezzel töltöm az időm, ha mindennap a diabéteszem gondolatával kelek, akkor elmegy mellettem az élet.

Meg kell dolgozni vele, át kell formálni, gyúrni-gyurmázni, mókázni, alakítani, cseszekedni, ütni-vágni, simogatni, megtanulni, befogadni, utánanézni, és a mindennapok részévé tenni.

Sosem kelek a diabéteszem gondolatával. A reggelire elfogyasztott tejeskávém, és lávasütim gondolatával kelek. Naná, automatikusan teljes kiőrlésű, hogy kiegyensúlyozzák egymást a szénhidrát fajták, de erre nem gondolok ám, csak arra, ahogyan az édes, selymes, vajas csokoládékrém a hófehér tányérra folyik, az épp csak a formáját megtartó külső ruganyos textúrájú rétegből. Meg a kávé kedves keserűségére, ahogy kihangsúlyozza, és egyensúlyozza minden falatom ízét.

Sosem szórakozom a diabéteszem gondolatával. Elmegyek rock koncertre tombolni, miután megfelelő csomag van nálam, perfekt helyet találunk a látáshoz, és baj esetén az időben kijutáshoz. Rezgőre állítjuk a telefonokat, hogy végső SOS esetén (még sosem volt ilyen) segítsenek a barátaim. Aztán bemegyünk a tömegbe, és remekül mulatunk.

Sosem félek a diabéteszem gondolatától. Egészen lenyűgözött valakinek a hozzászólása, aki azt mondta egyedül sem szabadna lennünk. (Tudományos tény, hogy minimum napi 20 perc egyedüllét kell az embernek a mentális egészsége megtartásához.) De bevallom, erre sem gondolok, amikor a többiektől eltávolodva lefelé csapatom mountain bike-kal az erdő mélyén a lejtőkön.

Semmiben sem akadályoz meg. (( Ha nem humán sebész, pilóta, vagy rendőr akarsz lenni. ))

Megint más kérdés szülőket hallgatni erről. Még nem vagyok szülő, de tuti biztosra mondom srácok, hogyha hangosan temetitek a gyereket a diabétesze miatt, akkor kijárna nektek egy csicskapofon. A másik kérdés, amikor ezt magatokban csináljátok. A gyerek szerintem egy nagyon érzékeny műszer, és botorság azt gondolni, hogy minimum tudat alatt, ne érezné, amit ezzel kapcsolatban gondoltok. Nyilván fel kell dolgozni szülőként is a történteket, meg kihúzni az ember fejét a seggéből.  Ez persze időigényes lehet, és nehéz. Tényleg az. De 60% genetika, 40% nevelés. Ha te megfelelően kezeled érzelmileg a diabéteszét, nagy valószínűséggel ő is úgy fogja. Amikor egy hat éves azt mondja: It doesn’t give me a break. (Nem hagy nekem szünetet.) Azt nem ő találta ki gyanítom. És ezt tartom arra is, aki azt mondja, hogy mennyire stresszes. Ennyi idősen még ezt a szót sem ismertem.

 Lehet, hogy csúfolni fogják. De ha nem diabos lenne, akkor az x lába miatt csúfolnák, és végeredményben úgyis meg kellene tanulnia megvédeni magát. Más lesz. De nem kell elkülöníteni, vagy pátyolgatni, nem kell hagyni, hogy mások, vagy a világ, vagy az iskola-óvoda kizárja őt.

Nyilván vannak nehezen boldogulós korszakok, meg hajkitépések, meg sírások, de egy életen át nem hiszem, hogy tragédiaként kezelhető. Ennek a magját egy gyerekben elültetni pedig, extra csúnya cselekedet.

Mindig azt hisszük, nekünk aztán szörnyen rossz. Aztán találkozunk valakivel, akinek aztán tényleg nagyon szar, és már-már szabadkozunk, hogy mit is hittünk eddig. Négyszer szúrni, és szénhidrátot számolni, sokkal kafább, mint meghalni. 100 évvel ezelőtt, még 2 hét lett volna a várható élettartamod. Én meg elhiszem, hogy nem fenékig tejfel ez. De van, aki éhezik, van, aki szomjazik, van, aki levegőért küzd, és van, aki meghal, ha nem eszik két óránként.

Többnyire kamu az a mondás, hogy okos ember más hibájából tanul, mert francokat. Általában többször is elkövetjük ugyanazt a hibát.  De a diabétesz egy olyan betegség, amivel tényleg könnyen tönkreteheted magad. Ezután már fogod látni, hogy milyen faja volt, csak diabbal élni. Nem tanácsolnám ennek a kipróbálását.

Ha egy szóban össze kéne foglalnom a diabéteszem, és a vele való kapcsolatom, azt mondanám: oké. Igen, csak ennyit. Oké. És két Fodor Ákos vers jutna eszembe.

FODOR ÁKOS: KÉRÉS ÉS ÍGÉRET

Halál, légy gyöngéd.
Ha nem erőszakolsz meg:
jó szeretőt kapsz.

FODOR ÁKOS: DÖNTÉS

„Úgy döntöttem, hogy ma cingár leszek!”- mondta a cingár.

„Hát eddig?!”- kérdezték Mások.
„Hát tegnap?!”- kérdezték Egyesek.
„Eddig csak úgy-voltam cingár, most meg akarom is immár!”
(Sokszor van, hogy nem a tények; csak a Döntés a lényeg…)

Nektek mi lenne a szavatok?