A blogban található egyezések a valósággal a képzeleted művei. Pont.
„Az univerzumnak van humorérzéke.”, erre gondoltam ma, ahogy
egy anyuka kiakadását és a válaszkommenteket böngésztem egy diabos csoportban.
Szóval itt ülök a hetek óta félig kész bejegyzésem felett (a szabadnapomon, ami
stílszerűen cseppet sem szabad :D ), és megtaláltam a lelket ebbe e posztba magamból,
amire hetek óta várok.
Elfogadás
A krónikus betegség elfogadása GYÁSZFOLYAMAT. Nem tudom ezt
elégszer leírni, vagy elég nagy betűkkel. Az időtartama bármennyi. A spektruma
bármilyen. Cserébe egy gyerekkori egyes diabban, nem csak a betegnek, de a
szülőnek/szülőknek is végig kell mennie rajta a cél elérése érdekében. Jön a
tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió és végül a happy end, az elfogadás. (A
folyamatról bővebben itt.)
Hogy mit értek cél alatt ott egy bekezdéssel feljebb? A
gyerek elfogadását. És igen, a szülő elfogadása nagyban hozzájárul, habár nem
kizárólagosan teszi lehetővé a gyerek elfogadását. Szülők, számít a lelki
munkátok, a mentális rátermettségetek!
Ma reggel azt írták, hogy kritikán aluli érezni, vagy
kifejezésre juttatni az érzést (ez nem tisztázott), hogy adott pillanatban
valaki utálja a diabot, vagy egyszerűen dühös a kiszámíthatatlansága, a
csavarjai, a változások, a rengeteg tanulnivaló, a stressz miatt. Bár valóban
nem szükséges ezen érzéssel elárasztani mindent a világon, de ettől az érzés
még érvényes és szerintem megkérdőjelezhetetlen. Ha meghal valaki a családban,
akkor sem kérdőjelezzük meg a dühét, a fájdalmát. És ez kvázi ugyanolyan.
Valaki azt kérdezte tőlem, vajon itt, ki hal meg a
családban? Kit, mit gyászolunk? Szerintem egy addigi életet gyászolunk, néha
egy jövőbeli elképzelt élet esélyeit, szemben azzal, amit néha csinálnak a
kezdők, hogy magukat gyászolják, de még csak nem is a régit, hanem az egész
további életüket. Szerintem ez nem oké. Ami lesz, az főleg rajtad múlik, és
mint olyan, ami felett hatalmad van, nem eltemetendő. J
Az elfogadás az Óperencián túl van. Többségünknek nem
szempillantás oda eljutni. Vagy felfoghatjuk úgyis, mint utat Narniába, de egy
biztos, hogy bár hajlamosak vagyunk az Óperencián túl úgy emlékezni, hogy mi
mekkora f@szagyerekek voltunk, két hét alatt meg volt minden, de tiszteletben
kell tartanunk mások útját, érzéseit, akkor is, ha ez hosszabb, vagy
intenzívebb a saját megélésünknél. Mert bár nehezen érthető, de minden vitában
érv az, ha valaki azt mondja, „mert így érzem”.
És a feladatunkat a diabos közösségekben, nekünk, akik
eljutottunk Narniába, (a sajátomat legalábbis biztosan), úgy definiálnám, hogy
hagyom a tombolást, és jelzem, hogy itt vagyok példaként, hús és vér példaként,
elfogadtam. És jelzem, hogyha késznek érzed magad rá, nyitott ajtókat döngetsz,
én a tőlem telhető mindenben segíteni fogok neked.
És most jön az, ahonnan minden indult. Egy diabosoknak szóló
pszichológia kutatás kérdőíve valahogy úgy kezdődik (és ezt a kérdést végül
többetektől megkaptam), hogy: „Ha lenne egyetlenegy kívánságod, ami
tutibiztosan valóra válna, mit kívánnál?” Ez a kérdés vezetett oda, hogy egy
pszichológus segítségével írtam egy szuperegyszerű kérdőívet, és elküldtem az
elfogadás különböző pontjain álló szülő-gyerek párosoknak. Alább linkelem őket.
A fenti sorok
fényében, minden kritikus gondolkodásotokat latba vetve, ne csak olvassátok
őket, kérlek, olvassatok belőlük!
Ha lenne egyetlen kívánságom, én nem kívánnám, hogy ne legyek
diabos.
https://docs.google.com/document/d/1muW4RNLPZq7WzfLrsgYm6FnDYu6wQA5iiAa8gcCb0nQ/edit
https://docs.google.com/document/d/1qRzVGmnNMsjAdcsj6RElEFMBChUBbJNXjUr4JfASHUs/edit
https://www.diabete.qc.ca/en/living-with-diabetes/psychology/diagnosis/coping-with-a-diabetes-diagnosis/ https://bmjopen.bmj.com/content/8/11/e022234 https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/8296115/ https://www.researchgate.net/publication/6919140_Acceptance_and_denial_Implications_for_people_adapting_to_chronic_illness_Literature_review https://www.diabetes.co.uk/emotions/dealing-with-denial.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése