Válaszom a felvetésre miszerint diabéteszesként nem vághatom le ollóval a körmöm, csak reszelhetem, mert különben végem

Nagyon jó vagyok empátiában. Sosem voltam nagyon jó a politikai korrektségben. Abban hiszek, hogy nagyon sok dolog azért működik nem csak nem oké, hanem elfogadhatatlan módon, mert szó nélkül elmegyünk mellette, magunkban dohogunk, nem merünk minimális konfrontációt sem felvállalni.

**(Az utóbbi években érett be bennem a pontos megfogalmazása az empátiának, ami egy kiváló szakembertől származik, miszerint : Az empátia nem az átérzés, hanem a megértés képessége. Ha mindegyikbe beleérzek, akkor esélyem sincs egészségesen végezni a segítő munkáimat.)

Ezt a posztot egy konkrét akció váltotta ki belőlem. Szívből remélem, hogy a szerzője látni fogja ezt a „válaszplakátot”.

Diabétesszel úgy növünk fel, hogy minden rajtunk kívülálló felület sulykolja-sejteti (tényleg ezen a spektrumon mozog), hogy ez a történet, ez az életünk szörnyű véget fog érni. Különösen érzékeny vagyok az abúzus ezen formájára, ugyanakkor, hogy vitathatatlan legyen a gondolat- elsősorban nem a saját tapasztalataimból, hanem a segítői megfigyelésemből, tanulmányaiból állítom ezt.

Az interneten a cukorbetegség szóra keresve az első 5 találatban 3 taglalja kontextus nélkül a diabétesz életveszélyes szövődményeit. A képtalálatok közt az első 10-ből 5-7 tárgyalja kontextus nélkül a diabétesz életveszélyes szövődményeit. Ez pedig jól mutatja azt, hogy a társadalom mit tud rólunk.
Ehhez adódnak az egészségügyi rendszer, és családi rendszer általában akaratlan, sőt néha kifejezetten jó szándékkal véghez vitt kisebb- nagyobb abúzusai.

Ezek a baljós árnyak számomra is meglepő mélyen épülnek be mentálisan stabil, sőt segítő tevékenységgel foglalkozó diabosok életébe is.

A sorozat arról szól, hogy 23 év diabétesz tartam után hogyan gyógyulnak a sebeim. (Tangapapucsban a 65 fokos homoklejtőn kutyával….könyökre estem.) Egy ideje őszintén csodálkozó, boldog elégedettséggel tölt el, ahogy nézem a sebeimet gyógyulni- külsőket és belsőket. Szeretnék reflektálni arra, ahogyan félünk kint vagy legbelül; arra, ahogyan elhisszük, hogy nem vehetünk fel egy új cipőt nehogy feltörje a lábunkat, hogy nem tehetjük bele mezítlábunkat egy gyönyörű pázsitba, nehogy megsérüljön, hogy nem ehetünk meg egy pogácsát, ha jól esik. Ennél sokkal többet is megtehetünk! Véleményem szerint semmi értelme nincs a tökéletes kezelésnek, ha közben egy másodlagos, minket nem kielégítő, feleslegesen lekorlátozott életet élünk. Az én diabétesszel való életemnek úgy van értelme, ha ár-érték arányban mérem a legjobb lehetséges kezelést, ami lehetővé teszi, hogy orvos legyek, hogy random futni induljak, hogy hegyoldalakon bringázzak le, hogy megegyek egy cukros fagyit….mezítláb! 😊

Gyógyulásra fel!

Halálfélelem és kontextusai a teljesség igénye nélkül

 Több okból vagyok eltűnve az utóbbi időben. Egyrészt át kéne pakolnom a posztokat erről az idejétmúlt felületről egy sokkal csodásabb honlapra. Másrészt nagy belső munkákban vagyok egy terápiás folyamatban, ami más fényben világít meg mindent, még a diabom egy részét is. 

Amit ma hozok, azt nem tudom bent tartani és nem is szeretném többet már. Habár abban a végtelenül szerencsés helyzetben vagyok, hogy miután 22 évesen majdnem sikerült meghalnom, ez a téma nagyon megdolgozott bennem a többséggel ellentétben. És igen, szerencsésnek gondolom azt, hogy nyitott szemmel, és minden fájásával remek dolgokat virágoztattam ezen a traumán. 

Diabétesz és halál

Alapjaiban véve van a diabétesznek egy olyan elvitathatatlan üzenete, hogy: kontrollban vagy, vagy meghalsz. Elég biztosan azt gondolom, ezért vagyunk mi T1Dsek szuper control freakek- mert ezt hajlamos az ember az egész életére kiterjeszteni esetleg. 

Ugyanakkor a kép azért jelentősen árnyaltabb. Amég a társadalom nappal vetített reklámokban nyomta ránk gyerekkorunkban, hogy levágják a lábad, megvakulsz, és a diabétesz egy csendes gyilkos- ami igenis kondicionálás (-vajon mit akartunk elérni vele?), addig senki sem tanít meg arra, hogy hogyan alakulnak ki a szövődmények, mik az első tünetek, milyen életkilátásai vannak egy korán, minor szövődménnyel diagnosztizált embernek, milyen kommunikációs és terápiás lehetőségeid vannak, hogy szinte soha senki a világon nem hal meg éjszakai hypoglicaemiában, ha azt nem potens inzulinhatás okozta, hogy nem egy 20-as cukortól fogsz tönkremenni, de nem is egy menstruációs ciklus alattitól...és a rengeteg többi. 

A félelem jó motiváció. Sok tekintetben meg nem. A félelemre alapozott orvosi kommunikáció nem veszi figyelembe, hogy egy olyan dologgal kapcsolatban kelt félelmet, amivel te 0-24 kontaktálsz és együtt élsz. Mintha egy gyereket bedugnál a mumussal a szekrénybe. Persze effektív, bizonyos személyiségtípusok esetén..., és vajon mennyi kárt okoz?

Az egészségügyi és a társadalmi narratíva is sokszor megfélelemlít, máskor meg hallgat. Tehát az eszközei a mummussal egy szekrénybe rakás, vagy magadra hagyás. Miközben kontextus nélküli egészségügyi tényekkel dobálózunk. Mert a társadalom tagjainak, orvosoknak, ápolóknak, dietetikusoknak, pszichológusoknak, a szüleidnek, más felnőtteknek és gyerekeknek, nincs komplex kontextusa a diabéteszről orvosi, kommunikációs, mentálhigiénés, és egyéb vonalon. Ezeknek az embereknek a szavai akkor szentek, ha azokat hasznosan, és gyümölcsözően tudod beépíteni a saját menedzsmentedbe. 

Átlagosan egy diabétesz 13 évvel rövidíti meg a várható élettartamot. Egyrészt ez egy átlag, ami nagyon sok mindkét póluson lévő összegből, jól és rosszult kezelt betegek eredményeiből jön össze. Másrészt az átlagéletkor Magyarországon utolsó emlékeim szerint 79 év. A 66 azért nem is rossz. Orvosi szemlélettel meggyőződésem viszont, hogy ha 66, azt a 66-ot a lehető legjobb életminőségben töltsük el. És ez az amiért a jó kezelési stratégiákat meg kell találnod, hogy boldog, kiegyensúlyozott, nem diabétesz hangsúlyú életet élhess, hanem azt csináld, amit szeretnél, úgy, hogy minimálisnál jobban nem korlátoz a betegséged. Nem azért kell jó kezelési stratégiákat találnod, mert félsz, hogy meghalsz... 

Tavaly készült egy kutatás melyben a szülőkben gerjesztett halállal kapcsolatos félelem is jelentős faktora volt a gyerek félelmének- minden esetben edukáció, és minden esetben családterápia a jelenlegi javaslatom. Sajnos nem egy esetben mantrázzák a szülők azokat a hallállal kapcsolatos káros mondókákat, amelyeket társadalmi vagy kontextus nélküli orvosi kommunikációból vesznek át. 

A diabétesszel való küzdelemhez nagy mértékben hozzájárulnak a vele szinte mindenképpen társuló egészségügyi, iskolai, munkahelyi, társadalmi abúzusok. És rengeteg düh. Persze, nagyon sok múlik személyiségtípusokon, megküzdési statégiákon, de szinte kivétel nélkül mérgesek vagyunk. 

Nem csoda, hogy a T1D társadalom milyen mélyen össze van kötve, és egybe van huzalozva, ahogy az sem, hogy osztozni akarunk ezeken a nagyon nehéz terheken. 

Féljünk kevésbé...vagy racionálisabb dolgoktól! Szerezzünk tudást! Szerezzünk kontextust! Értsünk meg relációkat! Ne higgyünk el mindent, amit hallunk! Tegyük boldoggá magunkat! És a lehető legegészségesebbé! Akárhogy is tűnik most nektek, esküszöm, nem lehetetlen. 

Cikkek a témában: 
Spoiler alert- a halálfélelem okozta szorongás csökkenti az egészséget érintő életminőséget...
https://www.clinsurggroup.us/articles/GJODMS-9-156.php

Önmenedzsment javításának szorongásoldó hatása (sajnos kettesekben): 
https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC8180671/

Ezt a cikket a szakszemélyzetnek különösen nagy szeretettel ajánlom- Spoiler: A halálfélelem irracionális reakciókat okoz sok emberben. (Például elindulsz az úton, hogy jól megöld magad.): 
https://www.auctoresonline.org/article/experienced-anxiety-and-death-impulse-in-diabetic-adolescents