Hypoparák

A diabparákat fejben építőkockákra bontva, leginkább a hypoparák gyakoriak szerintem. A parát nem pejoratív értelemben használva. Nem kell túl nagy mellény ahhoz, hogy biztosra vehessem, hogy többségünk élt már át hypoglicaemiát. Igazából ez a világ legtermészetesebb dolga…Nekünk. Az inzulinterápia magától értetődő mellékhatása. És persze annak is, hogy sosem lehetsz olyan okos, mint a megboldogult béta sejtjeid.

Nekem is volt már, a nap minden szakában, valószínűleg az év legtöbb napján, és minden helyzetben IS. Órán, előadáson, gyakorlaton, evés közben, edzés közben, vagy előtte, és tutibiztos utána is, a buszon, a vonaton, (na jó repülőn még nem), boncolás közben, műtéten asszisztálás közben, telefonálás közben, e-mailezés közben, főzés közben, hétvégi laza piálás során, állva, ülve, alvás közben, szex közben, úszás közben, no meg bevásárláskor és munkaidőben is. 16 év hosszú idő azért.

Ha tovább gondolkozom, mondjuk meg mernék kockáztatni egy olyan állítást is, hogy akinek 10 évnél korosabb a diabja, az élt már át olyan hypot, amitől konkrétan pánikba esett.

Volt szerencsém saját bőrömön tapasztalni a látászavaros, és a mozgászavaros súlyos hypot. Egy epilepszia szerű görcsrohamot is. Ez utóbbira mondjuk nem emlékszem.

Életem legparább hypoja alatt, azonban végig eszméletemnél voltam. Egy teljes délutánon át tartott, front és felszívódási zavar okozta, és azon a napon 300 g szénhidrát fogyott el erre a mutatványra (hogy 4 mmol/l fölé kerüljek fél óránál tovább), ami majd két napi kajaadagom.

A kettesek rettegnek tőle, az egyesek becsülettel állják, ha épp megakadályozni már nem sikerül, az urban legendekre felülők pedig instant meghalnak tőle. Na de milyen hatással van mindez ránk?

A bűvös betűkombináció pedig: stressz. Mert aki megélt már egy olyan hypot, ami ellene ment a biológia, biokémia és élettan törvényeinek, az pontosan tudja, miről beszélek.

 Élettani szempontból a stressz egyszerűsített definíciója úgy hangzik, hogy váratlan dolog, ami kiszámíthatatlan, és/vagy nem tudjuk irányítani.  Pszichológiai szempontból pedig az a meggyőződésünk, hogy nem leszünk képesek megküzdeni a kihívásokkal, ami félelmet, szorongást, és aggodalmat válthat ki, ami ördögi körként táplálhatja a stresszt. 

Ezzel a bejegyzéssel egyrészt szeretném jelezni, hogy a pánikunk nem szégyen. Hogy nem vagytok vele egyedül, és néhány pszichológia alapú tippet is adnék a leküzdéshez. Persze alapszinten.

Szögezzük le, hogy a stressz lehet hasznos is. Az agyunk tanulási folyamatait bizonyítottan serkentik a mérsékelt stresszben töltött helyzetek.

Ha szeretnénk is kezdeni vele valamit, érdemes első körben azonosítani a stresszorokat. Stresszor minden élmény, probléma, vagy helyzet, ami azt az érzést kelti, hogy fenyegetve vagyunk, vagy összecsapnak a hullámok a fejünk felett. Mindenkinek más stresszorai vannak, de érdemes eldönteni, hogy valósak, vagy véltek-e, és egy jófajta önvizsgálattal identifikálni ezeket.

Mindenki máshogyan küzd meg, ám a szakemberek szerint, vannak a többinél hatékonyabb megküzdési stratégiák. Megküzdésnek minősül minden gondolatunk és tettünk, amivel redukálni próbáljuk a stresszt.

A pszichológia két alaptípust különböztet meg: problémaközpontú, és érzelemközpontú megküzdés.

Problémaközpontú megküzdés például:

-az időgazdálkodás javítása, hogy több idő legyen a szükségesnek ítélt változások végrehajtására

-elemzés-önmagunkra, és a helyzetre vonatkozóan

-figyelemelterelés pl.: túlóra, amég ez átmeneti és szokássá nem válik

-beszélgetés

Érzelemközpontú megküzdés:

-társas támasz- családdal és barátokkal történő feldolgozás

-meditáció és/vagy ima

-írás

-terapeuta felkeresése

Bár az én stresszem más eredetű volt (autonóm neuropathiával járó felszívódási zavarok, súlyos hypok, ketoacidózisok és görcsrohamok) és a pszichológiai oldalával is csak később ismerkedtem meg, a fenti módszerek majdnem mindegyikét próbáltam, és ajánlom is jószívvel. (Gondolom meglepődtetek… Főleg az íráson. :D)

Reziliencián szó szeirnt a „visszapattanás” képességét értjük. Vagyis a reziliens ember nem nem stresszes, hanem jól kezeli azt. Nem veleszületett képességünk ez, hanem hálisten’ tanulható. Nagyon egyszerű párhuzammal, kettétörés helyett elhajlást értünk rajta.
Ami a reziliencia elérésében segíthet, hogy a fent említett megküzdési stratégiák közül alkalmazzuk a számunkra megfelelőt, hogy jó példákat állítunk magunk elé, hogy tudatosan veszünk fel pozitív szemléletet, változtatunk, ha szükséges, és kezünkbe vesszük az irányítást. Persze azt is érdemes fejben tartani, hogy ha valami mégsem sül el tökéletesen, tartsunk ki a kudarc ellenére is.

Bár banális batárságok listájának tűnhet, ráadásul megfoghatatlannak is.  Azonban  hypok, és diabból eredő stressz, kisebb vagy nagyobb mértékű, de mindig jelen lesz. Mindazonáltal, ha csak időről időre egy módszert, vagy változót bevezettek az életetekbe,ne adj’ isten tartjátok is magatokat hozzá, az olyan változások elindítója lehet, amik akár hosszú távon javítanak az életminőségeteken. 

Szinte napi szinten alkalmazon a boldogságspottingolást Duncan McMillan: Every brilliant thing c. könyve alapján. Szabadfordításban belőle lett a Dolgok, amikért érmedes élni c. színházi darab. A lista pedig úgy kezdődik: 

1. jégkrém

2. kung fus filmek

3.égő dolgok

4. annyira nevetni, hogy a tej az orrodon jön ki

.

.

.

Több millió ilyen van. És képes megváltoztatni a nézőpontunkat.

Ti tudjátok folytatni?