Pánik

Este hat óra van. Az ágyon ülök. Előre hátra dőlöngélek. Magamat nyugtatom. Nyugtatnám. 4,0. Másodjára.
Sejtem mi közeleg.
Két deci narancslé. Egy nápolyi.
Elsüllyednék.
Elszaladnék.
Ordítanék.
Sírnék. Aztán hisztérikusan nevetnék.
Fél hét. 4,2.
Két órája nincs rajtam a pumpám. Délben adtam bólust utoljára. Nincs aktív inzulinom.
Odabújnék valakihez, aki biztonságot jelent.
Áthívnám az anyukámat.
Felhívnék valakit, hogy beszéljen a magánéleti problémáiról még elmúlik.
Ráírok pár barátra.
"Miért nem tud a biológia és élettan alapvető szabályai szerint működni?!"
Hét óra. 3,9.
Egy deci narancslé, és két keksz.
Szorul a torkom.
Izzad a tenyerem.
A hajamba túrok.
A hajamat tépem.
Fel-alá járkálok.
"A fancba már megint."
Képsorok pörögnek a fejemben. Látom magam előtt, ahogy elájulok.
Látom magam előtt, ahogy megvénázom magam glükózzal a sürgősségin, ha nem tesznek semmit.
Látom, ahogy kihányom a lehetetlen mennyiségű narancslevet, ami bennem van.
Fél nyolc. 4,2.
Egy deci 100%-os gyümölcstartalmú narancslé, két darab Gullon keksz.
Szorul a torkom.
"Utálom a kezeimből kicsúszó kontrollt."
Érzem, ahogy elhagy a valóság.
Kifejezetten érdekes érzés. Tudatában vagyok.
Figyelmeztetem magam.
Tíz körömmel kapaszkodok belé.
Felhívok valakit.
Leteszem.
Nyolc óra. 4,0 mmol/l.
Egy deci 100 %-os almalé szívószállal, mert már gondolni sem bírok rá. Fél rozszsemle.
Tehetetlen vagyok.
Rosszul kapok levegőt.
"Gondolj valami másra!"
Érzem, hogy sírok.
Nem szomorúságból. Tehetetlen idegből.
Alig kapok levegőt.
Fél kilenc. 4,2 mmol/l. Egy kanál méz.
Egyedül vagyok.
Nagyon egyedül vagyok.
Remegek. Nem tudom kontrollálni a remegést.
Megáll az idő.
Vánszorognak a percek.
Zene szól.
Tv megy.
Üzenetek jönnek.
Nem gondolkodom. NEM GONDOLKODOM!

Kilenc óra. 5,6 mmol/l. Visszarakom a pumpám 30%-ra. Valószínűleg vége. Vége van egy front által előidézett durván inzulinérzékeny napszaknak.

Állítok egy ébresztőt fél óra múlva. Megkérem a közben hazaérkezett másik felem, hogy ő is tegyen így, akkor is, ha ébren lesz még.

Középkori harcosok  csata utáni kimerültségével alszom el.


Januárban lesz a diabom 17. évfordulója. Nem szülinap, nem is szomorúság. Megemlékezés egy fordulópontról.

Tudom, hogy vannak olyanok, akik hajszálpontosan értik ezt a bejegyzést. Tudom, hogy ezzel sem vagyok egyedül. Tudom, hogy másokért is eljön a pánik. Mert elmesélitek, megírjátok, felhívtok vele. Akkor együtt utáljuk.

Nagyjából a 17 év közepén azt gondoltam, hogy már mindent láttam, hogy nekem nem lehet újat mutatni ebben. Ilyenkor általában a diabom egy jól irányzott csicskapofonnal leterített, hogy a taknyomon csússzak tovább, lehetőség szerint.

Megtörténik. Orvosi tanulmányokkal is. Szerelemorvossal is. Diabétesz edukátor képzéssel is. Az elérhető szakcikkek folyamatos bújásával is. A kipróbálható kezelési lehetőségek,módok, trükkök, a világ összes bázis- és bólushangolása után is.

Ez van. És lesz is még így. Tanulom magam, még ki nem múlok. És tanulok ebből valamit. Tudom, hogy tanulok ebből, valami nagyon fontosat. Ha megfejtettem mi az, megírom.