Használati utasítás a világnak diabétesz szövődményekkel élőkhöz:

Már önmagában diabbal élni is kiváló kommunikációs készséget kíván.

Hasznos ez, mikor a kétszázhuszonharmadik: „Te azért vagy cukorbeteg, mert sok édességet ettél?”- kérdésre is rezzenéstelen arccal elmondd, hogy: „Nem, kedves. Ez egy autoimmun betegség. Az ß-sejtjeim felmondták a szolgálatot, így nekem szuriban kell beadnom az inzulint.”

Majd a kétszézhuszonnegyediknél: „Oh, dehogy. Ennek semmi köze ahhoz. Az én hasnyálmirigyem nem termeli azt az anyagot, ami segít a glükóz sejtekbe juttatásában (sok más dolog mellett).”

És egy esős napon, amikor már három busz lefröcskölt, és egy idegen neked jött, kiborult a táskád, de a munkából viszont elkéstél, a kétszázhuszonötödiknél: „Nem haver, az inzulintermelő sejtjeim felmondtak a cégnél.”

Viccen kívül, ez még a könnyebb része, hisz nehezebb az éppen a hallgatóságnak volt (velem biztosan). Az a para, hogy aki tőlem megkérdezte ezt 8 éves korom óta, az teljesebb diabétesz edukációban részesült, mint a beteg társaim jelentős része.

Sosem szégyelltem ezt. Másmilyen vagyok. Ennyi. Te barna hajú vagy, ő molett, mi zöld szeműek, ti buddhisták, ők pékek, én meg cukorbeteg vagyok. Na és?!

Nem értek egyet azokkal, akik nem inzulinoznak nyílt terepen. Még akkor is beadtam az inzulinom, hogyha egy földig érő ruhában voltam ebédidőben egy buszon, és minden csomóm miatt hasba kényszerültem adni, akkor is, ha ez megkívánja az említett ruhanemű nyakig felhúzását. Hisz ember! Ez nem több egy levegővételnél. Más lélegzik, hogy éljen, te meg benyomsz annyi injekciót és kaját, ami szükséges ahhoz, hogy normálisan élj. Bár elismerem groteszk egy helyzet. :D

Sok aspektusát tudnám még ecsetelni a kérdéses témának, de most leginkább azt kívánom kommentálni, amilyen reakcióval (legyen az pillanatnyi, vagy konstans), illetnek téged a „civilek”, „muglik”?!, ha kiderül, hogy szövődményed van, és mindennek jelentését is képes, és hajlandó vagy finomítva tudtukra adni.

Hazudtam. Arról fogok írni mit ne csinálj, ha tudod/ vagy megtudod, hogy a melletted ülő/álló/létező embertársad éppen ezzel él együtt.

1. Ki ne merd mondani, hogy „sajnállak”, ha kedves az életed!

Önmagában arra buzdítanálak, hogy már az arcod vonásaid is próbáld meg fékezni, mielőtt azok egy haldokló kiskutyára való nézés szabályos piruettjét vennék magukra. Ha ez mégsem megy, akkor megpróbálunk nem odanézni. Aztán mikor kitágul a tüdőd, hogy az ajkaid megformázzák a betűket, minden jóérzésű komplikációkkal küzdő:
„S”- szemrése összeszűkül;

„A”- orrlyuka duplájára tágul;

„J”- kihúzza magát, hogy nagyobbnak látsszon,(az ősi menekülő ösztöneidre játszva);

„N”- stabil támadó pozíciót vesz fel;

„Á”- keze megfeszül, felkészülve arra, hogy Bud Spencer jól ismert nyitott tenyeresét mintázza;

„L”- felkészül a vélemények fizikai ütköztetésére;

„O”- szemében remény csillan;

„M”- nyugalmi állapotba kerül, és azt mondja: „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!”

Szóval kérlek, meg se próbálj a sajnállak szóval élni. Habár semmilyen más válfajára sincs szükségünk egyáltalán, azért, ha ragaszkodnál is hozzá, hogy valamilyen formában kimondd, az ne ez legyen.

Mivel én is észérvekkel meggyőzhető egyed vagyok, elmagyarázom, hogy miért ne.

- Változik az állapotom, ha sajnálsz?
- Nem.
- Jobb lesz neked attól, ha sajnálsz?
- Kicsit sem.

 Cserébe viszont még stabil szívvel, lélekkel, önértékeléssel rendelkező társaim fejében is megfordul fél szekundumra, hogy vajon szánni valóak-e.

2.  Minden szövődményes lány/nő (férfiakról nem tudok nyilatkozni) életében eljön a kétségbeesés ama pillanata szerintem, amikor feszültsége kis sós vízcseppekként megjelenik a szemrésében.

 Na ilyenkor, ha megszólalsz poént mondj, vagy dugulj el! Legfőképp pedig, ha ő nem jelzi igényét erre, hozzá ne érj! Ebben a pontban a hozzáérés vethet fel kérdést a fejedben. Fektessünk le tudományos tényeket. Ha ebben a pillanatban hozzá érsz, az a víz nemű, állagú, konzisztenciájú anyag ott a szemkörnyéken tengerré változik. Márpedig különleges védett helyeken kívül zokogni az életedért, akár megalázó is lehet. Nos, én ezt úgy képzelem, hogyha valakit zsigerből, az ősidők óta gyűlölök, akkor ebben a pillanatban finoman megsimizem a vállát, és még beszédre is kényszerítem a problémájáról. De ha te nem gyűlölöd a veled szemben állót, akkor ne alázd meg ilyen fortélyos és sokszor véletlen úton!

 (Tudatos táplálkozás, tudatos férfi, tudatos nő, tudatos élet. Ha ezek mind olyan trendik ma, akkor az „egymástudatos” cselekvés is legyen.)

3.  Mikor a feldolgozás ama dicső fázisába jut, ahol utána már mindig leledzeni fog, hogy humorral orvosolja a helyzetet, akkor nevess vele, és ne vádold felelőtlenséggel, még ha neked paradox is a helyzet.

Ha valakinek a neuropathiáról mesélek MOSOLYOGVA, (ami igen, egy kóros védekező mechanizmus is lehet, vagy éppen így, a helyzet bölcs tudomásul vétele) látom az arcukon, hogy nem értik ezt a látszólagos ellentétet. (Biztos forrásból tudom, hogy hozzám hasonlók tömegei csinálják ezt.)

Vagy épp a lakótársam, aki legnagyobb segítségemre volt a küzdelemben, mikor nagyon rosszul voltam, mindig azzal vádolt, amikor ezen poénkodtam, hogy nem veszem elég komolyan a betegségem. Itt felmerül a kérdés, hogy mire is gondolt?! Nem veszem komolyan, hogy franc se tudja, mikor leszek rosszul? Nem veszem komolyan, hogy a szívem károsodott? Nem veszem komolyan, hogy a betegségem addig fajulhat, hogy ne tudjam ellátni magam? Vagy, hogy a tököm se tudja, hogy hány évesen szorulok majd bepelenkázásra? Ön nyert! Mi a fészkes fenének venném én ezt ennél is komolyabban?!

Szóval sokáig húztuk ezt a harcot az említett lánnyal, még végre megtaláltam az orvosom, és elkezdtem gyógyszereket szedni. Az amúgy is alacsony vérnyomásom, még a fél Duna megivása után is a béka segge alatt volt a ß-blokkolótól, és ennek hatására látászavaraim lettek. És akkor, minden várható reakcióval ellentétben, feküdtem a konyha asztalon (mert nem volt hova menni, hisz nem láttam kb. semmit), és sikítottam a röhögéstől, hogy ennyire gáz már tényleg nem lehetek. És akkor, több hónap vita után, minden szenvedésem végig nézése után, megtört a jég, koppant a tantusz, ő is elnevette magát. J

Szóval tanulható készség. Ne add fel!

4.   Ne mondd azt nekünk, hogy: „Minden rendben lesz.”

Mi a jó édes anyám lenne rendben mondjuk egy görcsroham közepén?!  Vége lesz, ja. Aztán minden marad a régiben. Tudom, hogy nehéz felfogni a helyzetet. Magadat áltathatod. Nekünk ezzel nem segítesz.

5.   Legyetek türelmesek egymással.
Te és a szövődményes emberünk is. Ez főleg azoknak szól, akik testközelben élnek ezzel. Ez a plusz egyedik gondolatom, túl a szarkazmuson, és a vicceken (, amiknek mind volt valóság alapjuk). Senkinek sem könnyű. Úgyhogy adjatok időt magatoknak. És értékeljétek nagyra, hogy ma még csak ma van, és tök mindegy mit hoz a holnap, ott álltok egymás mellett.