Tűzoltó, katona, s vadakat terelő juhász

8 éves vagyok.

Utálom ezt a hülye betegséget.

Utálom, hogy nincs többé Nutella, meg mézes kenyér, meg Anyuka fincsi lekvárja.

Utálom a napi hat ujjszúrást. És azt még jobban, ha a felnőttek csinálják nekem, mert az mindig fáj.

Utálom az időben kelést. Hogy nincs vasárnapi szundi többet, mert nem tudok visszaaludni.

Utálok szénhidrátot számolgatni, és hogy folyton éhes vagyok.

Utálom, hogy a tesóm finomabb nasit kap uzsonnára, mint én.

Utálom a doktor nénit. Nem teljesen az ő hibája, de akkor is. Velem nem is foglalkozik, csak Anyukának osztogatja  a parancsot.

Utálok kórházba járni. Büdös.

És mindenki azt hajtogatja, hogy ez csak egy állapot. Ilyenkor jól beléjük szúrnám napi párszor azt a hat milliméteres tűt.

Legalább a suliban népszerű vagyok, mert ehetek órán, és mert merek magamnak szurit adni.

Azért sokáig még menő történeteket találok ki, hogy nehogy mégis csúfoljanak.

13 éves vagyok.

Már nem vitázom anyukámmal, hogy mit lehet, és mit nem.

De stikában Nutellát lopok a spájzból, mikor elegem van, és a család belemerül a Monopolyba a nappaliban.

Van dugi csokim a titkos fiókomban a naplóm mellett. A húgom felfedezi, mert a naplómat is elolvasta, de nem szól senkinek.

Nem túl jó a vércukorszintem. Mondjuk annyira nem is rossz. Azt mondják, határon van. Meg, hogy valami hormon nevű kis részek megváltoztatják a szervezetem működését, mert épp felnövök, és emiatt nem is lehet most minden annyira jó.

Szerzek pár barátot a táborokban. Cukorbeteget is. Minden barátom küzd a cukorbetegségével.

Az osztálytársaim nem foglalkoznak a cukorbetegéggel. Ennek örülök. Nyugi van. Szabadon járok ki-be óráról, ha rosszul vagyok. Soha nem élek vissza vele. Bár tesin a legjobb barátnőm megpróbál megfűzni, hogy színleljem, hogy lement a cukrom, mert akkor mi ketten abbahagyhatjuk a futást, de nem teszem. Utálom a kivételezést.

Még mindig morcosan járok kórházba. A doktor néni és én, nem szeretjük egymást.

18 éves vagyok.

Lejöttem a Nutelláról. Mondjuk közbeszólt, hogy lebuktam.

Már nem eszek félre. A cukrom kicsit jobb. De nagyon idegesít, hogy akkor sem tökéletes, ha nagyon odafigyelek.

A doktor néni szerint folyton zugeszem, de nincs igaza. Sőt egy idő után már csak azért sem teszem, hogy lássa, hogy tényleg nehéz beállítani a cukrom. Nem hisz nekem.

Felszabadító a gondolat, hogy 18 évesen másik orvoshoz kerülök, és nem riogat többé a doktor néni. Én már nem félek, a szüleim néha még nagyon.

Egyre nagyobb kihívásokat kezdek magam elé állítani, hogy bebizonyítsam, hogy semmiben nem akadályoz meg a cukorbetegség.

Mikor elsőre nem vesznek fel az egyetemre dolgozni kezdek. 18-20 órákat rendszeresen. Anyát, és Apát már nem hagyom beleszólni. Néha nagyon összeveszünk. Ezt mindig megbánom.

Néha bulizom a barátaimmal.

A kihívások, és a rengeteg sport, és határfeszegetés miatt kezdem látni, hogy akár teljesen normális életem is lehet ezzel a betegséggel. Vagy viszonylag normális.

Az új orvosom sem jófej.

Szerelmes vagyok. Kicsit kevéssé figyelek magamra, de még mindig nem vészes a vércukorszintem, csak ha nagyon kimerülök a munka miatt.

Félretéve a félelmeim, hogy mi lesz, ha rosszul leszek a tömegben, elmegyek életem első hatalmas rock koncertjére a barátaimmal. Királyul sikerül.

24 éves vagyok.

Már el sem tudom képzelni az életet máshogy. És nem is akarom. Megemésztettem. Rendben vagyunk.  Megkockáztatom a kijelentést, hogy szeretni is megtanultam.

Megtanultam látni az értékes dolgokat. Sokkal többet, mint mások.

Megtanultam nem sajnálni magam.

Megtaláltam Az orvosom. A vércukorszintem az eddigi legjobb keretek közt van, bár sejtésem szerint sosem lesz hosszú távon stabil.

Már elég nagy fába vágtam a fejszém. Tudom mire vagyok képes, és mire nem.  Tudom mi jó nekem, és mi nem. Tudom mi jó bennem, és mi nem.  Elvesztettem, amit el kellett veszteni, és szép lassan megérkeznek a dolgok, amik nekem vannak szánva.

Tudom milyen keményen dolgozni. Másfél év múlva a terv szerint állatorvos leszek. Lényegében eltartom magam.

Férjhez mentem. Egy férfival élek, aki pontosan 80 gramm teljes kiőrlésű bundáskenyeret csinál vasárnap reggel, és ébren marad éjjel cukrot mérni, ha én már nem tudok.

Megérkeztem.

Bármi lehetek, és bármire képes vagyok diabétesszel. Mert az élet igazából nem a tűszúrásokról szól, hanem arról, ami két tűszúrás közt történik. Minden lehetőségünk megvan.