Úton a mentális egészség megteremtése felé

 Ragaszkodom a január 1-én írt szokásos posztomhoz. Habár a múlt évben nem jött be, hogy azzal töltsem az évet, amivel az első napját, reméljük most jobban működik majd. 

Ma már azért segítettem SOS-ben egy (élet)ünnepmentő Novorapidot felhajtani egy saját hibáján kívül inzulin nélkül maradt fiatalembernek, gondoskodva arról, hogy egész évben segíthessek. Közben hálát adtam a csapatért, amivel segítünk, és azokért a civilekért, akik szintén szeretnének ebben részt venni. Elmondhatatlan komfortérzetet ad, hogy megfelelő embereket kerestem a megfelelő célok eléréséhez, és ők léteznek, vannak, dolgoznak, és ugyanarra törekszünk. 

Örömmel és büszkén láttam, hogy bár a diabmesék honlapja tavaly nem készült el, és nem tudtam érdemben írni, de a blog látogatottsága 843 ember az elmúlt hónapban. Pacsi, srácok!

Ősszel elindultam a saját mentális egészség teremtő utam következő állomásához, és végre eljutottam terápiába. Valószínűleg korábban kellett volna, de nem voltam kész, és a másik felet sem találtam hozzá.  Korábban is nagyon sokat foglalkoztam a diab (és minden pszichés) vonatkozásaival, meg önismerettel, de ez most a következő lépcső alapja lett. 

Már nagyon régóta azt gondolom, hogy elég pöpec és elég minőségi védekezési mechanizmus halmot építettem a traumákra, amikben részem volt, és amik közül jó párat a diab okozott közvetetten, vagy közvetlenül. Olyan mechanizmusokat, amik mind a 3 segítő munkámban sikeressé tesznek többek közt. (A krónikus betegség elfogadása nem mindünkben megy végbe hetek-hónapok alatt. Az én utam 14 éves volt, és nem csak a kórházi rendszerben elszenvedett abúzusok megdolgozásáról, a kortársak reakcióival vagy a társadalom fogalmatlanságával, elő- és utóítéletekkel való megbirkózásról, a 8 évesen felnövésről, az önképembe való beépítésről, a krónikus betegséggel való együttélés gyászfolyamatáról, vagy annak bebizonyításáról van szó, hogy bármire képes vagyok így is.)  

A fordulópont a történetben, akkor jött el, amikor egy ilyen gyerekkori traumám felnőtt életemben való megelevenedése után gyomorfekélyem lett. Addig azt hittem nagyjából rendbe tettem már a múltat. 

Innentől nagyjából még két év volt pszichológushoz jutnom. Az elsővel azért fürödtem be, mert valamilyen belső diktálás miatt nagyon szerettem volna, ha barátok leszünk. És barátok lettünk. Ennek rengeteg nagyon szívet melengető eredménye van az életemben.

Aztán jött pár, már az első megnyilvánulásából nem nekem való szakember. Mert nem minden pszichológussal fogsz smakkolni, és ezzel semmi gond nincs. Az erre a tényre való rákészülés viszont fontos szerintem, mert ez nem a te kudarcod, és ugyanakkor sokan itt hagyják abba a próbálkozást.

Azt sem szeretném eltagadni, hogy ez egy olyan luxus jelenleg itthon, amihez kell anyagi hátteret teremtened. Ez is ok volt az odázásban nálam is.

Aztán most úton vagyunk. 

Megmutatom a sok felfedezésem közül az egyiket:

Azért dolgozom 3 segítő szakmában, és azért jelenleg még szinte kikapcsolhatatlan, és saját jóllétemen felülmutató triggerem mások megvédése, és a másokon való segítés, mert az a 8 éves kislány, aki voltam, akit az anyukája a diagnózis utáni 3 hétben 3 percre hagyott csak magára, amég aláírta a zárójelentést, és akinek a rezidens orvosok ekkor azt mondták, ha nem lesz elég jó kislány, meg fog vakulni, nem volt megvédve. Ahogy később, hasonló helyzetekben sem voltam megvédve. 

(Bár azt is megtudtam, hogy a fiatal felnőttkori kórházban tapasztalt érzéseim és reakcióim megfelelnek a PTSD-poszt traumás stressz szindróma-diagnosztikai kritériumainak. Nem szarral gurigázunk! Hála a jelenlegi orvosomért, aki kigyógyított ebből az állapotból.)

Nos...A teljesség igénye nélkül ezeknek az eredménye a DiabSzövő szövődményedukációs program, a közös traumák kapcsolása, a megfelelő kommunikáció, a megfelelő többszakmai reflektálás jegyében, és ennek eredménye lesz több kutatás, valamint az általunk éppen készített diabetológusokat célzó kommunikációs kurzus is. 

Az egyik kutatásból egy diagrammot szeretnék mutatni nektek. 129 18 éven felüli 1-es diabos kitöltő 29%-ának mondott olyat a szakszemélyzet, ami félelmet keltett benne. És egyetlen mondat elképesztő távolságokba futhat ki. 

Nem vagyunk egyedül. 

Éljen a poszttraumás növekedés! Ne féljetek pszichológushoz menni! Tartom, hogy nem ismerek olyan felnőttet, akinek ne jönne jól. :)