Az 1-es típusú diabétesz autoimmun anyagcsere betegség, amelynek lényege, hogy a szervezet "megtámadja" a hasnyálmirigy inzulintermelő sejtjeit, és elpusztítja azokat, így a beteg élethosszig inzulindependenssé válik.

Miért akartam ezt a blogot létrehozni?

Nemsokára eljön a 14. házassági évfordulóm a diabétesszel. Most már jól összecsiszolódtunk. Menő pár vagyunk. Vagyis, már nagyon közel vagyunk hozzá. De nem volt ez mindig így.

8 éves koromban diagnosztizáltak, miután ledobtam 3 hét alatt 9 kg-t. Pár nappal később bekerültem a kórházba, ahol doktor nénik és bácsik magyaráztak arról, hogy megvakulhatok, és leállhat a vesém,és nem nagyon lehet gyerekem. ( Nem hiszem, hogy ez oké volt, főleg így az első félórájában ennek az élethosszig tartó viszonynak, de ez már lényegtelen.) Cseppet megtörve konstatáltam egy csepp gyerek fejével, hogy valószínű ezt megszívtuk, és majdnem 4 évbe telt megbirkózni ezzel.

Szerencsés vagyok, mert soha nem volt gond az iskolában, vagy a gyerekekkel,akik körülvettek. Édesanyám pedig jól "belém verte", hogy történjék bármi, és legyek bárhol, én időben beadom az inzulint és eszek. Hozzá kell tenni, hogy jobb családot nem is kívánhatnék. Mindennek utánajártak, mindenben támogattak, és mindig ott voltak, ha szükségem volt rájuk. Sőt, az anyukám csillió "Hogyan bánjunk egy cukorbeteg gyermekkel?" típusú könyvvel ajándékozta meg szegény osztályfőnökeimet, és mindig kiharcolta, hogy elvigyenek osztálykirándulásra.

Az orvosokkal kevéssé voltam szerencsés, ami, be kell vallani nem csak az ő hibájuk volt. Gyermekgondozásban arra játszottak, hogy féljek nagyon, és minnél jobban, azonban ez a módszer nem igazán működött velem, így nem volt annyira sikeres az együttműködés. Felnőtt gondozásban pedig találkoztunk mindenfélével. Nem hiszem, hogy nekem lennének nagy elvárásaim, mikor szeretném, ha az orvosom nem ordítana velem a telefonba, mert hetekkel előre szólok, hogy az órarendem miatt nem tudok aznap kontrollra menni, és szeretnék másik időpontot. Sőt, talán azt sem kéne mondania,hogy leszarja az egyetemi tevékenységem, majd rám csapni a telefont. És így tovább...

Eddigre sajnos sikerült felcsípnem egy csepp vegetatív neuropathiát, amire hónapokig nem mondtak semmit az orvosok. Én meg egyre rosszabbul lettem, annyira, hogy nem tudtam egy szuszra felmenni egy 10 fokos lépcsőn, a szívdobogástól és fulladástól, aztán már egész nap hányinger, hányás, gyengeség, gyomorbénulás és rohamok kísértek. Annyira,hogy múlt év októberében már szentül hittem, hogy hamarost és csendesen megmurdelek, ha nem történik semmi változás. Na és akkor, a legjobb pillanatban megtaláltam AZ orvosom. Így most némi tapasztalattal bölcsebben, és sokkal jobb egészségi állapotnak örvendve mondhatom, hogy itthon a betegoktatás gyerekcipőben jár, szinte nincs is. Ezért szeretnék főleg a diab közösségnek, olyan felületet nyújtani, ahol igazi képet kapnak arról, hogy mások hogyan élnek ezzel. A tapasztalat (ez nyilván az én tapasztalatom), azt mutatja, hogy a többség nem tud, vagy nem is akar tudni a kockázatokról, illetve nem is érintkezik más cukorbetegekkel. Szeretném, ha tudnák, hogy mit kéne észrevenniük magukon, amég menthető a helyzet. Mi több, azt akarom, hogy okulva mások hibájából 22 évesen kisebb problémákkal küzdjenek, mint egy szövődmény.