Varga Ádám 1.
Egy ember legbelső gondolataiban volt szerencsém turkálni,ezért ez egy szinte nem is korrektúrázott olvasmány első része lesz, Ádám káromkodásával, gondolatainak keveredésével, és fordulataival. Ezúton kérünk elnézést a konzervatívabb népektől. 

Meglepetésként jött az életembe.  ’92 október 5-én diagnosztizáltak nálam diabetest. Ez egy nappal édesapám születésnapja előtt volt. Igazából szülői elmondás alapján gyalog mentem be apámmal a kórházba, ami 15-20 perces séta volt, mintegy 38-as cukorral. Reggel 8-ra 7 liter vizet ittam meg elemózsia nélkül. Persze kaptam azonnal inzulint. Mindez a győri megyei kórházban történt. Szóval így lett belőlem diabeteses chocapic.


Elméletileg a béta sejtjeim 80% elpusztult, így esélyem sem volt kihúzni egy darabig gyógyszerekkel. Szeptemberben influenzás voltam, és az immunrendszerem legyengült, elméletileg ez volt az oka a cukorbetegségemnek.

Sok másra gyerekkoromból nem emlékszem, csak olyan emlék foszlányaim vannak, hogy utáltam és féltem kontrollra járni, mert a doktor úr az ingadozó cukraim miatt nem volt túl barátságos, és néha emelt hangon is beszélt velem. Így utólag rohadtul igaza volt, hogy már gyerekkorban vigyázni kell, nehogy, mint ahogy mostanában, rosszabb állapotban legyek. ( Szem és vese károsodás.)

Próbálkoztak Humulin r&n párossal egy ideig Insualard&Actrapiddal, de ami végül a legjobb megoldás lett a Humalog&Levemir. Azzal nagyon stabilan, hosszútávon jók voltak a cukraim.

Győri gondozóban egy kontroll úgy zajlott, hogy leadtuk a naplónkat, plusz az előző kétnapi 2órás cukormérési lapot. Kinnt üldögélt a kis páciens közben jött az ápoló beszélgetett velünk, hogy vagyunk, hogy érezzük magunkat, jó-e az inzulin, volt-e hypo vagy hyperglikémiánk. Ha volt,akkor mitől, esetleg mit kellett volna máshogy csinálni. Aztán megérkezett Jutka néni, aki végülis, (szerintem már van vagy 70 éves) ,akkor volt 50-60. Jutka néni a tipikus nyugger nagymama kinézetű, de rendkívül kedves étkezési tanácsadó néni, megkérdezte mit ettünk, mikor, mennyi szénhidráttal számoltuk stb. Tehát igazából az egész a napi ételbevitelünk és az abban talált hibák felderítésére és oktatására volt alkalmas.

Akkor voltak cukros táborok, azokat szerettem, de sajnos sokon nem tudtam részt venni, vagy családi nyaralás volt vagy pedig fateromék válása vitte el (szerintem) a rávalót. De amikor voltam, ott külön beszélgetős oktatások voltak az aktív mozgásos programok mellett. Nem csak nyári, de téli sítábor is volt. Ott a dokik ápolók és a  cukrosok együtt síeltek, este meg mindenki, amit akart azt csinált .Étkezés előtt mindig volt cukor vizit ahol megmérted a cukrod, és megmondták mennyi inzulint adjunk. Éjjel, mind éjfélkor, 2-kor (hajnali jelenség)is volt.

Volt még egy doktornőm, aki maga is cukros volt. Rá úgy emlékszem, mint aki mindig kedves és megértő volt. Őt nagyon szerettem.

Egész eddigi életemben soha nem szégyelltem azt, hogy cukros vagyok. Így van, aki csúfolt az általános iskolában, és a menzán mindig, amikor mákos diós tészta volt üres tésztát ettem, vagy vittem magammal tejfölt és megsózva ettem.

Eljött a középiskolás lét, ahol ilyen problémáim már egyáltalán nem voltak ott valahogyan nem foglalkoztak velem ilyen szempontból, bár tény ott nem szórakoztam, farmeren vagy pólót átszúrva adtam az inzulint a vércukormérést meg a pad fiókjában intéztem. Étkezések szempontjából a középiskolában iskola előtt és otthon étkeztem (napi 3-szori étkezés). Ja, és sajnos a középiskolás évek alatt rászoktam a cigire. Bár ezt egy ideig nem mertem senkinek sem elismerni.

Egyetem a cigi mellé bejött az alkohol is mint a bulik alapeleme. Jó pár buli képszakadással ért véget, amire mosolyogva emlékezem még mindig. Nem tudom most megmagyarázni, de ittam eleget és tapasztalva, hogy jó pár napra felborítja a cukor háztartásomat, nem igen iszok azóta.

Az egyetem előírta számunkra, hogy 2-3 hónap gyakorlatot szerezzünk az iparban, ami, mint tudjuk semmire nem elég idő.Ettől függetlenül én is elkerültem egy Győr közeli céghez, ahol az apró-cseprő, inkább cseprő, dolgokat intéztem papírok stb. Közben pedig figyeltem az ott dolgozó embereket.

3 hónap lejárta után meghosszabbították a szerződésem először fél évre, majd megint fél évre. Akkor kezdődött a mérnöki pályafutásom, mely során termelési problémákat technikusok feladatait koordináltam és kaptam mellé egy céges telefont 24 órás elérhetőséggel. Persze általában éjjel csörgött az a kurva telefon, vagy éppen BL döntő közben, vagy éppen mikor az intim pillanatainkat éltük a párommal gyakorlatilag mindig a legalkalmatlanabb pillanatban. Ettől függetlenül tanultam, dolgoztam, és aludtam.

Amit soha nem felejtek el, kaptunk 2010 őszén egy új főnököt, pontosabban asszonyt, aki nem volt nehezebb 50 kg-nál. Miután az autóipar soha nem állhat meg, így karácsonykor is dolgoztunk, persze mérnököknek nem volt kötelező, de hát jobb volt bent lenni, mint utólag hallgatni, hogy ez miért nem volt jó, vagy miért nem gyártottunk eleget. Mindezt vörös fejjel üvöltő aprócska nőtől.  Karácsony másnapján bejött a főnököm, és leültetett az irodájába és közölte velem, hogy változtassak, mert különben a gyakornoki szerződésemet nem kell kitölteni. Át beszéltük, hogy többet kell beszélnem hozzá, elmondani mivel, melyik projekttel hogy haladok, hol akadtam el. Ezt követően minden reggel a 8 óra helyett bent voltam legkésőbb 7-re, hogy a 8 órai megbeszélésre felkészülve az esetleges problémák megoldását már tálalni tudjam.

Ez a fajta stressz, hogy mi vár 8-kor, általában a reggeli inzulinom megduplázta, ami azt jelentette, hogy a reggelit inkább kihagytam, és megittam még két kávét. Mert ugye az inzulin adag, az inzulin adag. Így teltek-múltak a hónapok, ehhez a sztresszhez hozzájött a diplomamunka, államvizsga,és a 8-as HbA1C-ből lettek először 9-es ,aztán 10-es végül 11-esek.

Így a sok lebaszás. A nem kompetens felnőtt kezelő orvosom azon kívül,  hogy mit sportolok, a cukrok nem túl jók. mit eszek, miért eszek ezt-azt, amazt, miért nem salátát kérdéseken kívül, se nem állított a mennyiségen, se semmin. Hozzájött még, hogy ezekért kérdésekért ültem ott 3-4 órát, így baszva el a szabadságaimat.

Eljött 2011.  január 9., amikor a HR osztályvezető behivatott az irodájába, és leültetett, és csak annyit mondott: Ádám sok sikert az államvizsgához, a telefonszámom tudod, ha végeztél csörögjél.

Eljött az államvizsga, persze az akkori cukraim inkább voltak 14-16 körüliek mint 5-6.

Leállamvizsgáztam és államvizsga után egyből felvettek főállásba. A szitu gyakorlatilag nem változott mind addig, még el nem tévedtem szemészhez ahol közölték velem hogy a hajszál erek be vannak vérezve.

Ekkor 2011-et írunk a történetemben, és mindez egy munkanapon történt és utána mentem dolgozni.  Mikor a szemész elmondta nekem a hírt, kimentem elszívtam egy cigit, beültem az autóba, és a 20 percet a munkába bőgve tettem meg.

A szemeimet kisírva mentem dolgozni, ahol az a főnökasszony rám nézett, félre hívott és megkérdezte hogy mi történt. Elmeséltem neki. Átölelt, és annyit mondott csak hogy minden rendben lesz.

Ez a pillanat a semleges munkakapcsolatot, mind a kettőnknél átváltoztatta egy olyan viszonyra ahol bármikor bármi probléma miatt felhívhattam, akár személyes, akár céges és bár a számonkérés megmaradt, nem üvöltözött többet velem. Én tudtam hogy hol a helyem mit vár, mit nem vár el, és tudtam, hogy tudja, hogy csak rizsa amit mondok, hogy nem basszon le.