24 év, élet, halál, tanulságok és a diabmesék a vége felé közelít

 Ez megint egy jubileumi írás. Napokon belül 24 éve jöttem ki a kórházból. Hivatalosan 3x annyit éltem diabbal, mint nélküle.

Azok, akik tényleg szerették olvasni, jelezték hiányukat a rendszeres írás után- de azt hiszem a diabmesék a korábban ismert formájában a végéhez közeledik. Ha még nem érte el azt...

Azért közeledik a végéhez- aztán lehet, hogy más kinő majd a helyén- mert nem csak elfogadtam a diabomat, hanem elfogadtam a szövődményeimet, és lassan sikerül elfogadnom magamat is.

A diabmesék egy nagyon durva, fájdalmas, néha vidám, sokszor ironikus küzdelemnek a lenyomata, és végül interjúk ide-vagy oda, az én mesém lett. Ha azonosulni tudtatok bármely ponton, a tietek is.

 
Ez az út csodás barátokat hozott, biztonságot, hálót, közeget. Nem nevezek meg senkit, aki érzi, hogy róla van szó, vegye magára!

 
Annak a nagyon mély megértését és elfogadását is hozta, hogy a hiányok, eszköztelenségek a gyerekkoromban hogyan tettek először bénulttá és áldozattá. Hogyan érleltek bennem egy atomreaktorokat meghazudtoló energiájú dühöt. Aztán fokozatosan kilépve ebből váltam gigantikusan fejpajzsozott védelmezőjévé saját magamnak, aztán másoknak is. (Egy nagyon kedves ismerősöm, azt mondta a táborban mikor csapatot vezetek olyan vagyok, mint egy anyamedve. Lehetne kecsesebb, kifinomultabb. De nem az. Ez ma már nem zavar.)

 
Az a düh összetett volt. Amiatt született, hogy nem kaptam meg amire szükségem lett volna, hogy bántottak, hogy nem voltam megvédve az egészségügyi rendszer berkeiben, hogy elvették a testhatáraim, a méltóságom, az autonómiám tiszteletét, fenyegettek, félelmet keltettek bennem. Egyedül hagytak dolgokkal, amiket nem kellett tudnom megoldani. Majd egy önbeteljesítő jóslatnak köszönhetően majdnem sikerült meg is halnom. A héten valaki azt mondta, hálás a bántalmazójának, mert az lett belőle, aki. Nos, én nem vagyok hálás. De jó célra fordítottam! Közel 10 éven át hajtott egy napi 12-16 órás munkaműködésben, aminek a harmadát a hazai egyes típusú diabéteszesek javára igyekeztem fordítani. Mára hivatalosan elfáradtam. Egy percre se ijedjetek meg! Le azért nem állok. Csak néha csinálok valamit, ami haszontalan, és jó nekem.

A blog azért indult, hogy beszéljen dolgokról, amikről igazán nem sokat beszélünk hangosan. Ez amúgy is szenvedélyem. Azt is hiszem, hogy sikerült azért. És (mert annyi mondatot kezdtem éssel az elmúlt 10 évben, hogy nem most fogom abbahagyni) ezt most a halál tudatával való megküzdésre is szeretném igazzá tenni. Jelenleg tünetmentes vagyok. A szövődményeim diagnosztikai tesztekkel nem kimutathatóak. Szerencsés. Az időt, amit kaptam, igyekeztem és igyekszem megszolgálni a valami felsőbb jónak. Ugyanakkor rengeteget tanultam abból, hogy 5 cm-re voltam a haláltól egy bizonyos ponton. Például azt, hogy van jó orvosi ellátás az állami rendszerben is, csak ne hagyjátok abba a keresést. Hogy egy ilyen orvos egyszer csak kikapcsolta a támadó, rettegő állatot bennem, aki minden kórház szag megérzésével felébredt.  Majd meggyógyított minden ehhez kapcsolódó, velem élő fájdalmat és a testemet is egyelőre.

Úgy alakult, hogy többször néztem végig az egészségügyi rendszerben méltánytalanságot, és méltósággyilkosságot, tágabbra nyitott szemmel, mint valaha kellett volna- és ennek köszönhetem, hogy tudom, hogy az életben sokkal rosszabb dolgok tudnak történni a halálnál. Hálás vagyok a szakmámnak, hogy nézhetem és tanulhatom lépésnyi távolságról a születést, az életet és a halált. Nem csak a fiziológiáját, nem csak a gyógyszertanát, hanem a spiritualitását is.

 Volt egy szakasz az életemben, amikor statisztikailag 24% volt az esélye, hogy minden egyes holnapon meghalok hirtelen szívhalálban. Akkor erre rendezkedtem be. Ez soha nem látott jelenlétet hozott az életembe, az apró örömök meglátásának képességével, de soha nem látott sürgetettséget is. Olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy felkészültem arra, hogyha holnap elütne egy busz- kész voltam. Mindent megtettem, amit ennyi idő alatt lehetett és szerettem volna. Ez nem jelenti, hogy nincsenek terveim, csak épp ezt: készen vagyok. A jelenben élés pedig kiváltság. Megöregedni is kiváltság. A félelem, amire számítanál egy ilyen helyzetben, pedig nincs velem. 

Több dolog is van a fejemben- egyrészt az, hogy vajon kívülről érthető-e, hogy egy egészen felnőtt megküzdési mechanizmus volt, mikor elkezdtem ezt írni. (Aztán megszólal bennem a mostmár években mérhető terápia, és nem is érdekel értitek-e. Az volt.) Másrészt az, hogy a projekt azzal a jelszóval indult, hogyha 2-3 embernek segít, akkor már megérte nekem. Ma is tartom, hogy egy emberért is bemennék a tűzbe, nem kellenek csoportok, tömegek, social media és elismerés.

Ugyanakkor egy ponton a blog elérte a 93 000 feletti direkt megnyitásszámot, és posztonként 2000-3000 direkt kattintást, ami elképesztő. Azóta sem sikerült olyan projektet csinálnunk, ami ennyi embert elért volna. Szorgosan törjük a fejünket rajta.

A halállal való szembenézés azt is jelenti nekem, hogy most van utoljára most. Most kell megtenni azt, amit szeretnél, és most kell olyannak lenned, amilyen szeretnél, és arra is, hogy most kell élvezned azt, ami van. Mert azt hiszem nincsen cél, nincs végállomás, ahol vagy amikor majd végleg megállva boldogan szemléljük az utat. Az út a cél.

Mindezek következtében eljutottunk oda is, hogy elfogadjam, hogy nem szeretem a figyelmet, sem a small talkokat, a látszatokat, az őszintétlenséget. Nem vagyok könnyen emészthető a világ egy jórészének a számára. És (végtelen öröm, megkönnyebbülés, és megnyugvás leírni, hogy) ez nem baj. 

Az ami történt, extrém szenzitívvé tett az abúzusra, mások traumáira, fájdalmának, félelmének, érzésvilágának a megérzésére. Alkalmas és érzékeny vagyok sötétbe nézni. Sőt még örömömet is lelem benne, mikor ezzel megértést, megnyugvást vagy segítséget adhatok. Ebben itthon vagyok. Ebben önmagam vagyok.

@artbyavital

A képen ezek paradicsomok, amiket én egy jó ideig biztos nem, sőt lehet, hogy soha nem fogok nevelni. Helyette táborban leszek a gyerekekkel, programot tervezek, szakembert keresek, továbbképződöm, és éjszaka is válaszolok a kérdéseidre, ha pánikolsz.

Nehéz volt ezt elfogadni. A veszteségét egyszer annak, aki 8 éves korom előtt lehettem volna. Annak, aki meg is halt, abban az önbeteljesítő jóslatban. Az elmúlt időszakban pedig, és a legfájdalmasabb, legmélyebb és értettebb gyász volt, elengedni azt a különösebb munka nélkül egészséges, boldog diabost, aki lehettem volna, ha máshogy alakul.

Ha egyszer megjavul a rendszer, elérhető lesz széles rétegek számára egy gyógymód, vagy lesz elég komplex szemléletű segítségnyújtás, akkor elsőként fogok zöldséget termeszteni és kalácsot sütni. Addigis viszont köszönöm hogy követtétek ezt a remélem mások számára is tanulságos utat. A szokott fórumokon elértek. Nem mondom, hogy soha többé nem lesz poszt, de lehet, hogy itt, ilyen formában nem.

A diabmeséket Bartos Zoltán (ezúton is köszönöm neki, hogy ingyen és bérmentve vállalkozott erre, és hogy elviseli, hogy 3 havonta 1 órára érek rá) jóvoltából és segítségével megpróbáljuk záros határidőn belül átrakni egy felhasználóbarát honlapra, hogy mindig megtalálható legyen annak aki keresi. Mosolygással tölti el a szívemet, hogy a mai napig keresitek, és megtaláljátok. 

Válaszom a felvetésre miszerint diabéteszesként nem vághatom le ollóval a körmöm, csak reszelhetem, mert különben végem

Nagyon jó vagyok empátiában. Sosem voltam nagyon jó a politikai korrektségben. Abban hiszek, hogy nagyon sok dolog azért működik nem csak nem oké, hanem elfogadhatatlan módon, mert szó nélkül elmegyünk mellette, magunkban dohogunk, nem merünk minimális konfrontációt sem felvállalni.

**(Az utóbbi években érett be bennem a pontos megfogalmazása az empátiának, ami egy kiváló szakembertől származik, miszerint : Az empátia nem az átérzés, hanem a megértés képessége. Ha mindegyikbe beleérzek, akkor esélyem sincs egészségesen végezni a segítő munkáimat.)

Ezt a posztot egy konkrét akció váltotta ki belőlem. Szívből remélem, hogy a szerzője látni fogja ezt a „válaszplakátot”.

Diabétesszel úgy növünk fel, hogy minden rajtunk kívülálló felület sulykolja-sejteti (tényleg ezen a spektrumon mozog), hogy ez a történet, ez az életünk szörnyű véget fog érni. Különösen érzékeny vagyok az abúzus ezen formájára, ugyanakkor, hogy vitathatatlan legyen a gondolat- elsősorban nem a saját tapasztalataimból, hanem a segítői megfigyelésemből, tanulmányaiból állítom ezt.

Az interneten a cukorbetegség szóra keresve az első 5 találatban 3 taglalja kontextus nélkül a diabétesz életveszélyes szövődményeit. A képtalálatok közt az első 10-ből 5-7 tárgyalja kontextus nélkül a diabétesz életveszélyes szövődményeit. Ez pedig jól mutatja azt, hogy a társadalom mit tud rólunk.
Ehhez adódnak az egészségügyi rendszer, és családi rendszer általában akaratlan, sőt néha kifejezetten jó szándékkal véghez vitt kisebb- nagyobb abúzusai.

Ezek a baljós árnyak számomra is meglepő mélyen épülnek be mentálisan stabil, sőt segítő tevékenységgel foglalkozó diabosok életébe is.

A sorozat arról szól, hogy 23 év diabétesz tartam után hogyan gyógyulnak a sebeim. (Tangapapucsban a 65 fokos homoklejtőn kutyával….könyökre estem.) Egy ideje őszintén csodálkozó, boldog elégedettséggel tölt el, ahogy nézem a sebeimet gyógyulni- külsőket és belsőket. Szeretnék reflektálni arra, ahogyan félünk kint vagy legbelül; arra, ahogyan elhisszük, hogy nem vehetünk fel egy új cipőt nehogy feltörje a lábunkat, hogy nem tehetjük bele mezítlábunkat egy gyönyörű pázsitba, nehogy megsérüljön, hogy nem ehetünk meg egy pogácsát, ha jól esik. Ennél sokkal többet is megtehetünk! Véleményem szerint semmi értelme nincs a tökéletes kezelésnek, ha közben egy másodlagos, minket nem kielégítő, feleslegesen lekorlátozott életet élünk. Az én diabétesszel való életemnek úgy van értelme, ha ár-érték arányban mérem a legjobb lehetséges kezelést, ami lehetővé teszi, hogy orvos legyek, hogy random futni induljak, hogy hegyoldalakon bringázzak le, hogy megegyek egy cukros fagyit….mezítláb! 😊

Gyógyulásra fel!

Halálfélelem és kontextusai a teljesség igénye nélkül

 Több okból vagyok eltűnve az utóbbi időben. Egyrészt át kéne pakolnom a posztokat erről az idejétmúlt felületről egy sokkal csodásabb honlapra. Másrészt nagy belső munkákban vagyok egy terápiás folyamatban, ami más fényben világít meg mindent, még a diabom egy részét is. 

Amit ma hozok, azt nem tudom bent tartani és nem is szeretném többet már. Habár abban a végtelenül szerencsés helyzetben vagyok, hogy miután 22 évesen majdnem sikerült meghalnom, ez a téma nagyon megdolgozott bennem a többséggel ellentétben. És igen, szerencsésnek gondolom azt, hogy nyitott szemmel, és minden fájásával remek dolgokat virágoztattam ezen a traumán. 

Diabétesz és halál

Alapjaiban véve van a diabétesznek egy olyan elvitathatatlan üzenete, hogy: kontrollban vagy, vagy meghalsz. Elég biztosan azt gondolom, ezért vagyunk mi T1Dsek szuper control freakek- mert ezt hajlamos az ember az egész életére kiterjeszteni esetleg. 

Ugyanakkor a kép azért jelentősen árnyaltabb. Amég a társadalom nappal vetített reklámokban nyomta ránk gyerekkorunkban, hogy levágják a lábad, megvakulsz, és a diabétesz egy csendes gyilkos- ami igenis kondicionálás (-vajon mit akartunk elérni vele?), addig senki sem tanít meg arra, hogy hogyan alakulnak ki a szövődmények, mik az első tünetek, milyen életkilátásai vannak egy korán, minor szövődménnyel diagnosztizált embernek, milyen kommunikációs és terápiás lehetőségeid vannak, hogy szinte soha senki a világon nem hal meg éjszakai hypoglicaemiában, ha azt nem potens inzulinhatás okozta, hogy nem egy 20-as cukortól fogsz tönkremenni, de nem is egy menstruációs ciklus alattitól...és a rengeteg többi. 

A félelem jó motiváció. Sok tekintetben meg nem. A félelemre alapozott orvosi kommunikáció nem veszi figyelembe, hogy egy olyan dologgal kapcsolatban kelt félelmet, amivel te 0-24 kontaktálsz és együtt élsz. Mintha egy gyereket bedugnál a mumussal a szekrénybe. Persze effektív, bizonyos személyiségtípusok esetén..., és vajon mennyi kárt okoz?

Az egészségügyi és a társadalmi narratíva is sokszor megfélelemlít, máskor meg hallgat. Tehát az eszközei a mummussal egy szekrénybe rakás, vagy magadra hagyás. Miközben kontextus nélküli egészségügyi tényekkel dobálózunk. Mert a társadalom tagjainak, orvosoknak, ápolóknak, dietetikusoknak, pszichológusoknak, a szüleidnek, más felnőtteknek és gyerekeknek, nincs komplex kontextusa a diabéteszről orvosi, kommunikációs, mentálhigiénés, és egyéb vonalon. Ezeknek az embereknek a szavai akkor szentek, ha azokat hasznosan, és gyümölcsözően tudod beépíteni a saját menedzsmentedbe. 

Átlagosan egy diabétesz 13 évvel rövidíti meg a várható élettartamot. Egyrészt ez egy átlag, ami nagyon sok mindkét póluson lévő összegből, jól és rosszult kezelt betegek eredményeiből jön össze. Másrészt az átlagéletkor Magyarországon utolsó emlékeim szerint 79 év. A 66 azért nem is rossz. Orvosi szemlélettel meggyőződésem viszont, hogy ha 66, azt a 66-ot a lehető legjobb életminőségben töltsük el. És ez az amiért a jó kezelési stratégiákat meg kell találnod, hogy boldog, kiegyensúlyozott, nem diabétesz hangsúlyú életet élhess, hanem azt csináld, amit szeretnél, úgy, hogy minimálisnál jobban nem korlátoz a betegséged. Nem azért kell jó kezelési stratégiákat találnod, mert félsz, hogy meghalsz... 

Tavaly készült egy kutatás melyben a szülőkben gerjesztett halállal kapcsolatos félelem is jelentős faktora volt a gyerek félelmének- minden esetben edukáció, és minden esetben családterápia a jelenlegi javaslatom. Sajnos nem egy esetben mantrázzák a szülők azokat a hallállal kapcsolatos káros mondókákat, amelyeket társadalmi vagy kontextus nélküli orvosi kommunikációból vesznek át. 

A diabétesszel való küzdelemhez nagy mértékben hozzájárulnak a vele szinte mindenképpen társuló egészségügyi, iskolai, munkahelyi, társadalmi abúzusok. És rengeteg düh. Persze, nagyon sok múlik személyiségtípusokon, megküzdési statégiákon, de szinte kivétel nélkül mérgesek vagyunk. 

Nem csoda, hogy a T1D társadalom milyen mélyen össze van kötve, és egybe van huzalozva, ahogy az sem, hogy osztozni akarunk ezeken a nagyon nehéz terheken. 

Féljünk kevésbé...vagy racionálisabb dolgoktól! Szerezzünk tudást! Szerezzünk kontextust! Értsünk meg relációkat! Ne higgyünk el mindent, amit hallunk! Tegyük boldoggá magunkat! És a lehető legegészségesebbé! Akárhogy is tűnik most nektek, esküszöm, nem lehetetlen. 

Cikkek a témában: 
Spoiler alert- a halálfélelem okozta szorongás csökkenti az egészséget érintő életminőséget...
https://www.clinsurggroup.us/articles/GJODMS-9-156.php

Önmenedzsment javításának szorongásoldó hatása (sajnos kettesekben): 
https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC8180671/

Ezt a cikket a szakszemélyzetnek különösen nagy szeretettel ajánlom- Spoiler: A halálfélelem irracionális reakciókat okoz sok emberben. (Például elindulsz az úton, hogy jól megöld magad.): 
https://www.auctoresonline.org/article/experienced-anxiety-and-death-impulse-in-diabetic-adolescents

Honnantól nem áldozat? És most? 51-re nőtt az azonosított faktorok száma, amik befolyásolják a diabunkat!

 A diabátesz feldolgozás teljesen természetes része, hogy egy ideig az áldozatai vagyunk. Aminek keretében megkérdezzük, hogy Miért? Miért én? Miért ezt? Azonban az ebben való megragadás nem feltétlenül egészséges.
Edith Eva Eger Az ajándék című könyvét olvasom, és olyan párhuzamokat fedezek fel a diabétesz elfogadással, hogy csuda. 
Nézzétek csak:
"Tapasztalatom szerint az áldozatok azt kérdik: "Miért én?". A túlélők azt kérdik: "És most?". "
"A szenvedés egyetemes....De mindannyian megválaszthatjuk, hogy áldozatok akarunk-e maradni. Nem választhatjuk meg, hogy mi történik velünk, de megválaszthatjuk, hogyan válaszolunk a tapasztalatra."
"Az áldozatlétből való kilépés lényege az, hogy beléphessünk a további életünkbe."

És ez is az elfogadás része. Hogy a helyzeteket elemzem, és megoldásokat keresek. 
Megoldásokat keresek arra, hogy hogyan egyeztessem össze a diabétesz menedzsmentet egy tele pakolt élettel. Hogy mit kezdjek azzal, amikor 4 napig olyan hormonális eredetű inzulinrezisztenciám van, ami újfent, normál esetben öngyilkosságra többszörösen elég inzulin beadására sem oldódik technikai hiba nélkül. 

Néha azon gondolkodom, expert diabosokat kéne alkalmazni kockázatmenedzsment tanácsadónak. Hiszen 42+x faktort kezelünk nap, mint nap, az átlagos életvezetésen felül. 

Írtam le, és merültem bele a szakirodalmba, ami azt mondta a faktorok száma mostmár 51+. Úgy érzem nem itt lesz a vége. 

Mazsolázzuk a kutatást!

114 szisztematikus áttekintésben 51 faktortípust azonosítottak, amik nagy része a gyógyszerszedéssel volt kapcsolatos. A saját kezelésünket leginkább megkönnyítő tényező a diab önmenedzsmentre való motiváció, megfelelő hozzáállás, edukáltságunk szintje, és önhatékonyság észlelésünk. - Vagyis baromira nem csak az inzulinrezismed, és diétád tartása, hanem önmagad expert szintre fejlesztése mellett a pszichológiai-mentális állapotod meghatározó. Bár kis hazánkban továbbra sem divat ez utóbbival foglalkozni, mégis újfent javaslom nektek! 
A diab kezelést legnagyobb mértékben megnehezítő tényezők a depresszió, és a gyógyszeres kezelés összetettsége. -Mondjuk kevesebb olyan diabost ismerek, akinek nem kell 0-24-es dinamikus inzulindozírozással oprálnia. 
A diab menedzsmentet negatívan befolyásolja, ha nő vagy. -Bocs csajok! És pozitívan, ha öregszel. 

Egyéb tényezők, mint a család, barátok, szociális kapcsolati háló, egészségügyi szakemberek beavatkozásai, jó szociális szolgáltatások legerősteljesebb segítő faktorai a diab kezelésnek. 

Egy másik study  a diabétesz menedzsmentet befolyásoló tényezőket vizsgálja fiatal felnőttekben, és arra jutott, hogy 8,4 év átlag diabétesz tartam után sem jutottak el az elfogadásig. A negatív érzelmeik, jövővel kapcsolatos aggodalmaik pedig nagy mértékben  csökkentik a megfelelő kezelési rutin kialakításának esélyét. Az egyén, a család, a tágabb szociális környezet, és nagyon az ellátó személyzet feladata és felelőssége is ennek a javítása. És amég erre lehetőség lesz, addig többedmagammal igyekszem ezt jobbá tenni. 

Diabuddies következő alkalom, nemsokára! :)

21 dolog, amit 21 év egyes típusú diabétesszel tanultam

1, Ez nem egy állapot, ez egy betegség. Bővebben itt.

2, Minden egyes típusú diabéteszesekkel töltött percben gyógyulok. A közösségnek elképesztő ereje van. Bővebben itt.

3, Megöregedni kiváltság. 
4, Megtanulni jelen lenni a pillanatban nagyon előnyös. 
5, A optimizmus hülyeség, a pozitivitás viszont életet ment. Az élet sokkal komplexebb és mélyebb annál, minthogy azt várjuk, hogy csak jó dolgok fognak történni velünk. 

6, Akkor fogadtad el, ha többé már nem küzdessz vele, hanem vele élsz. Bővebben itt.

7, Sosem lehet túl nagy hypos csomagot tartani magadnál. Bővebben itt. 
8, Bármire képes vagy diabbal, amire diab nélkül is képes lennél. Bővebben itt. 

9, A Somogyiknál jobban csak a technikai hiba miatt kialakult bázishiány tudja elcseszni a cukrod. 
10, Nem tudsz eleget a diabodról, ha nem tudod percre pontosan hány percig hat benned egy adott inzulin típus, annak mikor van a csúcshatása, mi a napszaki inzulinérzékenységed, és szénhidrát-inzulin arányod, mennyi inzulint és mikor kell beadnod pizzához. Bővebben: itt, itt, itt, itt és itt.

11, Egy diab kezelése nem jelenti, hogy bármelyik diabot tudnád kezelni. Bővebben itt. 
12, A megfelelő szakszemélyzet megtalálásával rengeteg terhet vehetsz le a válladról. Az orvosod érted van, csapatban kell dolgozni vele, és ő is ember. Bővebben itt.

13, Nem vagy egyedül. 

14, A társadalmi ismeretterjesztés a feladatunk. Minden pillanatban, amikor van benned elég kraft ehhez. Ééééés sosem fog véget érni. 

15, A terápiaváltás megítélése sosem hetek, és sokszor nem is 1-2 hónap. 
16, A diabot nem jó ötlet magad elé tolni egy ismerkedésnél. Bővebben itt.

17, Elengedés-megengedés. Például, hogy amikor öngyilkossághoz elég inzulin beadása után sem tudod céltartományba rántani a cukrod, akkor ne kapj idegösszeroppanást.

18, Bármit megehetsz, ha elég okos vagy és megfelelő technológiával rendelkezel. Az étel pedig szerelem.  Bővebben itt. 

19, Mindig lehet még mit tanulni. 

20, Szerezz infót arról, amit nem ismersz! Kifejezetten ezután jusson eszedbe véleményt alkotni, vagy azt hangosan közzétenni. Bővebben itt.

21, Annyi munka van itthon a rendszer hiányosságainak pótlásával, hogy mindegy hány új civil szervezet jön létre, és hány új ember vonódik be, sosem leszünk elegen. 

 Acantosis nigricans

Nem tudod mi ez? Szia! Itt az ideje tanulni!

Ez egy rendellenes pigmentáció, ami főleg hajlatokban jelenik meg (leggyakrabban nyak és hónalj, de többi hajlatban, esetleg arcon, kézháton is megjelenhet). A bőr megvastagodhat ezeken a helyeken. A hormonháztartás felborulásában, gyakran elhízás esetén, izulinrezisztenciában, prediabéteszben, ritkábban izzadt területeken akár a ruha surlódása is kiválthatja, lehet gyógyszermellékhatás is. 

Számunkra nyilván a diabéteszhez kacsolódó része érdekes. 

Számomra meg az, hogy 9 évesen a diab diagnózisom után, az amúgy igen képzett és tényleg jó háziorvosunk azt mondta rá anyukámnak, hogy nem fürdök rendesen. 

Külön kiemelném, hogy kamasz korban biztosan van valamilyen mértékű inzulinrezisztencia egy egyes diabosban is, de ugye később sem lehetetlen egy IR-t (akár átmenetileg) vagy double diabéteszt benyelni.

Ha ilyet tapasztaltok magatokon, akkor egyrészt érdemes tudni, hogy lassan eltüntethető. Minden esetben érdemes bőrgyógyászhoz fordulni vele, hiszen láthatjátok mennyire sok ok húzódhat a hátterben. Minden esetben érdemes a kezelőorvosotok segítségét kérni, és kezelni a háttérben húzódó inzulinrezisztenciát, egyéb diab miatti borulást, javítani az állandó kezeléseteken, és nem elfelejteni, hogy nem csak kettes diabosokban fordulhat elő.

A termékek, amiket tudtok használni rajta: kémiai hámlasztók (főleg a szalicilsavas verzió ajánlott), illetve retinoidok. Mindkét verzió előtérbe került az arcápolásban mostanában, és könnyen hozzáférhető. Ugyanakkor egy jó bőrgyógyásznak makacs acantosis nigricans esetén lesz még néhány ötlete.

Társadalmi ismeretterjesztő- Milyen mértékben felelős az egyén, ha levágják a lábát cukorbetegség szövődményei miatt?

(Ez most nem diabosoknak szól, és nem mentőöv önmentegetésre. Van felelősségünk, ahogy az ellátó rendszernek is.)

Ez a cikk alapvetően egyes típusú diabéteszesekről szól. Gyorsan összegzem: ez a diabétesz azon

típusa, amikor autoimmun folyamat során pusztulnak el az inzulintermelő sejtek, ennek a

folyamatnak a végkimenetelére összességében, a mai tudásunk szerint pedig nemigen van hatásunk.

Ezek a gyerekek és emberek nem ettek sok cukorkát, nem a szeretet hiánya tette őket beteggé, de

még csak nem is kell elhízottnak lenniük. Cserébe van HLA génmutációjuk, amiből tudható, ha a

hajlamot örökölték. Mert egyes típusú diabéteszben csak a hajlam öröklődik, ráadásul

megnyugtatóan kicsi százalékban.

Aki gyerekként lesz diabéteszes, arra 2-3 hét kórház vár, ahol körülbelül a korának és érettségének

megfelelően elmagyarázzák, hogy mi történik. A szülőket orvosok és dietetikusok képzik ki, közben

megtörténik az inzulinterápia nagyjábóli beállítása. Nagyjábóli, hiszen a kórház nem az élet, minden

mozgás, minden felfedezés izgalma, de még az ovis szerelem is befolyásolja a vércukor értékek

változását.

Aki felnőttként lesz diabéteszes, az hivatalosan hasonló eljárásban részesül, ugyanakkor sokkal

kevesebb az ellátórendszer ideje és kapacitása, és ez a továbbiakra is igaz lesz. Ezután legfeljebb 3

havonta illendő lenne, mind a gyerek, mind a felnőtt pácienseknek gondozásba járnia (már, ha

kapnak időpontot).

Az országban nincs regiszter a felnőtt egyes típusú diabéteszesek számának meghatározására.

(Valahol 30 és 60 000 ember között.) Többek között ezért átfogó szakirodalom sincs itthoni

adatokból. Felnőtt gondozásban egy betegre (akinek nem inge, ne vegye magára) 5-10 perc jut, ami

gyakran csak a receptek felírására elengendő. Ez jól önmenedzselő páciens esetében elég lehet. Ők az

eminensek, akik már elfogadták a krónikus betegséggel való együttélést-ez évekbe telik, nagyon sok

ponton sérülékeny folyamat, és a környezetnek is rendkívül nagy szerepe van benne. Ők maguktól

járnak utána a könyvespolcokat megtöltő mennyiségű tudásnak, és ismétlik azt a rengeteg

információt, amit már megtanítottak nekik, követik a folyamatosan fejlődő újdonságokat és azt

beépítik a kezelésükbe. Ezek alapján meghozzák azt a plusz 188 döntést, amit egy jól kezelt

diabéteszesnek meg kell hoznia naponta, hogy a vércukorszintjei a céltartományban maradjanak.

Mindezt 0-24, heti 7 napon, úgy, hogy soha nincs megállás. Ez az egészséges túlélésük egyetlen

esélye. Nézzünk mélyen a szívünkbe, hányan voltak eminensek a gimis osztályunkból, vagy az

egyetemi csoportunkból?

Idáig azonban el kell jutni. A legtöbb egyes típusú cukorbeteg gyermekkorában kapja a diagnózist,

vagyis az út a kamaszkoron át vezet. Ebben az időszakban nyilván feszegetik a határaikat, így a

diabéteszüket is. Nagyon nagy szerepe van a szülői jelenlétnek, mentális segítségnyújtásnak, azonban

még a diabetológus orvosoknak, diabosokkal dolgozó pszichológusoknak sincs biztos receptje a

kamaszokkal való bánáshoz. Gondoljunk csak bele, hogy egy korban, amikor egy szemüveg

idegesíthet, és a tested változásainak elfogadásán gőzerővel dolgozol, még nem tudod ki vagy, de

nagyon szeretnél valahova beilleszkedni, milyen lehet, napi ötször inzulint adni, 7-14-szer vércukrot

mérni, vagy vércukormérő szenzort, és inzulinpumpát hordozni a testeden, ami amúgy is fura. Milyen

lehet a legnagyobb focimeccsen kiülni, mert lement a cukrod? Milyen lehet elviselni a cirkuszi

mutatványosokat irigységre gerjesztő figyelmet, ami az órai vércukormérést kíséri? Milyen lehet, ha a

szenzorodhoz kapcsolt telefon hangosan csipog az órán, mert életmentő eszközként nem is nagyon

tudod lenémítani? Milyen lehet, ha az osztályfőnök behívja a szüleidet, mert nem vállalja a

felelősséget, hogy téged kirándulni vigyen? Iskolai bullyingról nem is beszélve.

Már gyermekgondozásban 5 év diabétesz tartam után elkezdik a szövődményszűréseket, mert ennyi

idő után van statisztikailag esélye azok megjelenésének. Hazánkban azonban nincs

szövődményszűrési protokoll, csak irányelv van, ami miatt nincs kötelezettsége a gondozó teamnek.

Illetve gyakran ezek a szűrések kilógnak a költségeik miatt a megengedhetőből a gondozó intézmény

számára, vagy az egészségügyi rendszer túlterheltsége okán elmaradnak.

Az tény, hogy a korai szövődménydiagnózis éveket, évtizedeket tud adni magas, élhető

életminőségben, ugyanakkor felnőtt gondozásban rendkívül kevés gondozóban valósul meg teljes

körű szűrés. Szövődmény edukáció strukturált formában alig valahol érhető el Magyarországon,

holott az időjárás jelentés előtt adták néhány évvel ezelőtt a magas vércukorszint miatti amputációk

számáról szóló hirdetést (amit gyerekek is láttak).

Ha az egyén maga olvas szövődményekről, az mentálisan nehezen elviselhető. (Volt korábban itthon

olyan szövődmény edukáció, ami arról volt híres, hogy mindenki sírva távozott utána.) A kórházi

személyzet általában komplex szemlélet, mentális lelki-támogatás, és reális-pozitív jövőkép adása

nélkül fogja meg a dolgot. És nagyon nehéz egy nem érintett orvos szavaiban hinni. Gyakran

megtörténik az is, hogy az egészségügyi személyzet félelmet kelt, olyan mondatokkal, mint: „Le

fogják vágni a lábad! Nem lehet gyereked! Meg fogsz vakulni!”, ahelyett, hogy információt

biztosítanának arról, hogyan, miként jönnek létre a szövődmények, hova tudnak fordulni, milyen

szövődményszűréseken vegyenek részt, milyen kommunikációs stratégiákat használjanak, hogy

oldják meg a betegjogi kérdéseiket. (DiabSzövő programunk szeretettel várja a gentle szövődmény

edukáció iránt érdeklődőket a bit.ly/diabszovojelentkezes címen.)

A diabétesz egy jól kezelhető, élhető betegség. A mai technológiákkal kezdő gyerekek, már jó eséllyel

idős korukban is kevesebb, vagy enyhébb szövődménnyel fognak küzdeni….Ha minden fenti pont

megvalósul. És most az olvasóra bíznám, hogy mennyire hibáztatunk egy szövődményes embert a

diabétesz okozta szövődményért.

Úton a mentális egészség megteremtése felé

 Ragaszkodom a január 1-én írt szokásos posztomhoz. Habár a múlt évben nem jött be, hogy azzal töltsem az évet, amivel az első napját, reméljük most jobban működik majd. 

Ma már azért segítettem SOS-ben egy (élet)ünnepmentő Novorapidot felhajtani egy saját hibáján kívül inzulin nélkül maradt fiatalembernek, gondoskodva arról, hogy egész évben segíthessek. Közben hálát adtam a csapatért, amivel segítünk, és azokért a civilekért, akik szintén szeretnének ebben részt venni. Elmondhatatlan komfortérzetet ad, hogy megfelelő embereket kerestem a megfelelő célok eléréséhez, és ők léteznek, vannak, dolgoznak, és ugyanarra törekszünk. 

Örömmel és büszkén láttam, hogy bár a diabmesék honlapja tavaly nem készült el, és nem tudtam érdemben írni, de a blog látogatottsága 843 ember az elmúlt hónapban. Pacsi, srácok!

Ősszel elindultam a saját mentális egészség teremtő utam következő állomásához, és végre eljutottam terápiába. Valószínűleg korábban kellett volna, de nem voltam kész, és a másik felet sem találtam hozzá.  Korábban is nagyon sokat foglalkoztam a diab (és minden pszichés) vonatkozásaival, meg önismerettel, de ez most a következő lépcső alapja lett. 

Már nagyon régóta azt gondolom, hogy elég pöpec és elég minőségi védekezési mechanizmus halmot építettem a traumákra, amikben részem volt, és amik közül jó párat a diab okozott közvetetten, vagy közvetlenül. Olyan mechanizmusokat, amik mind a 3 segítő munkámban sikeressé tesznek többek közt. (A krónikus betegség elfogadása nem mindünkben megy végbe hetek-hónapok alatt. Az én utam 14 éves volt, és nem csak a kórházi rendszerben elszenvedett abúzusok megdolgozásáról, a kortársak reakcióival vagy a társadalom fogalmatlanságával, elő- és utóítéletekkel való megbirkózásról, a 8 évesen felnövésről, az önképembe való beépítésről, a krónikus betegséggel való együttélés gyászfolyamatáról, vagy annak bebizonyításáról van szó, hogy bármire képes vagyok így is.)  

A fordulópont a történetben, akkor jött el, amikor egy ilyen gyerekkori traumám felnőtt életemben való megelevenedése után gyomorfekélyem lett. Addig azt hittem nagyjából rendbe tettem már a múltat. 

Innentől nagyjából még két év volt pszichológushoz jutnom. Az elsővel azért fürödtem be, mert valamilyen belső diktálás miatt nagyon szerettem volna, ha barátok leszünk. És barátok lettünk. Ennek rengeteg nagyon szívet melengető eredménye van az életemben.

Aztán jött pár, már az első megnyilvánulásából nem nekem való szakember. Mert nem minden pszichológussal fogsz smakkolni, és ezzel semmi gond nincs. Az erre a tényre való rákészülés viszont fontos szerintem, mert ez nem a te kudarcod, és ugyanakkor sokan itt hagyják abba a próbálkozást.

Azt sem szeretném eltagadni, hogy ez egy olyan luxus jelenleg itthon, amihez kell anyagi hátteret teremtened. Ez is ok volt az odázásban nálam is.

Aztán most úton vagyunk. 

Megmutatom a sok felfedezésem közül az egyiket:

Azért dolgozom 3 segítő szakmában, és azért jelenleg még szinte kikapcsolhatatlan, és saját jóllétemen felülmutató triggerem mások megvédése, és a másokon való segítés, mert az a 8 éves kislány, aki voltam, akit az anyukája a diagnózis utáni 3 hétben 3 percre hagyott csak magára, amég aláírta a zárójelentést, és akinek a rezidens orvosok ekkor azt mondták, ha nem lesz elég jó kislány, meg fog vakulni, nem volt megvédve. Ahogy később, hasonló helyzetekben sem voltam megvédve. 

(Bár azt is megtudtam, hogy a fiatal felnőttkori kórházban tapasztalt érzéseim és reakcióim megfelelnek a PTSD-poszt traumás stressz szindróma-diagnosztikai kritériumainak. Nem szarral gurigázunk! Hála a jelenlegi orvosomért, aki kigyógyított ebből az állapotból.)

Nos...A teljesség igénye nélkül ezeknek az eredménye a DiabSzövő szövődményedukációs program, a közös traumák kapcsolása, a megfelelő kommunikáció, a megfelelő többszakmai reflektálás jegyében, és ennek eredménye lesz több kutatás, valamint az általunk éppen készített diabetológusokat célzó kommunikációs kurzus is. 

Az egyik kutatásból egy diagrammot szeretnék mutatni nektek. 129 18 éven felüli 1-es diabos kitöltő 29%-ának mondott olyat a szakszemélyzet, ami félelmet keltett benne. És egyetlen mondat elképesztő távolságokba futhat ki. 

Nem vagyunk egyedül. 

Éljen a poszttraumás növekedés! Ne féljetek pszichológushoz menni! Tartom, hogy nem ismerek olyan felnőttet, akinek ne jönne jól. :)

Nyílt, de nem teljesen hivatalos levél a kórházi abúzusról

Ez a képzelt levél nem démonizálásra szól. Minden tiszteletem és megbecsülésem a humán egészségügyi pályát választóknak. Elképesztő vállalás, elképesztő teher, és elképesztő áldozat. Ez a levél arról szól, amit az önkéntes és diabétesz edukátori munkám során tapasztalok. Véletlenek. Rossz napok. A frusztráció cirkulálása. Eszköztelenség, vagy tehetetlenség szülte düh, és irritáció. Sebek.

Tisztelt Doktor Úr, Doktor Nő, Szakápoló, Ápoló!

Ülök a DiabSzövőkön. (Ez egy olyan kiscsoportos workshop, ami orvosi információt ad át tényszerűen a diabétesz szövődményeiről. A program interaktív, remek pszichológussal megtámogatva, kimondatva a félelmeket, sebeket, irracionális plántált rettegéseket, reakciókat, sőt azonnal dolgozik velük, reagál, és reflektál. Ketten hoztuk létre, civilek. Részben azért, mert vannak olyan sebhelyeink, amiknek a gyógyítását, vagy megelőzését szeretnénk megmutatni másoknak.) Hallgatom a kórházi, néha családi, akart vagy akaratlan, tudott és néha tudattalan bántalmazások történeteit és facsarodik a szívem. 

Mert ez is a témája a programnak. Mert erről sem beszélünk szinte sehol.

Hogy lehet egy 22 éves, másfél éve COVID-ban diagnosztizált fiatal felnőttnek azt mondani, hogy nem lehet gyereke egyes típusú diabéteszesként?! És mindegy, kedves doktor úr, hogy hogyan hangzottak el ezek a szavak pontosan. Mert ezt a lenyomatot hagyták. Tudja, milyen volt az arca, mikor a mellette ülő diabos azt mondta, neki két egészséges gyereke van? Nem is tudom most jól szavakba foglalni.

Miért mondják egy (több) kamasznak, hogy le fogják vágni a lábad, ha ezt így folytatod? És mindegy, hogy mi hangzott el, kedves szülő, mert ezt a lenyomatot hagyta.

Miért mondják egy diabéteszes fiatalnak, hogy rossz ötlet egyedül lakni, mert simán meg fog halni, ha senki sem segít hypoban?

Bemutatkozás helyett, ismeretlenül, a beteg nevét nem meghallgatva, miért küldik pszichológushoz?

Miért válaszolja azt 7-ből 5 kamasz a kamasz DiabSzövőn, mikor megkérdezem mit hallottak a szövődményekről, hogy lebénulnak, megvakulnak, és levágják a lábukat? (Miért nem mondjuk, hogy ha lábzsibbadást vagy szapora pulzust tapasztalnak, azonnal vizsgáltassák ki? Mert egy 20 forintos érményi diab okozta zsibbadás baj, de nem egyenes út a láblevágáshoz. Még egy időben elkapott, elmagyarázott, felfogott, kezelt szövődmény évtizedeket jelent jó vagy elfogadható életminőségben.)

Miért mondják azt, hogy őket is fenyegették katéterezéssel, ha nem pisilnek ügyesen a 24 órás vizeletgyűjtésbe?

Miért csúszott ki átmenetileg az életem fiatal felnőttként? Vajon lehet köze egy mondókához, amit 2-3 havonta végig kellett hallgatnom arról, hogyan rohadok majd szét élve? Vagy még 8 évesen kezdődött minden, mikor édesanyám rezidensekkel hagyott 5 percre, amég aláírta a zárójelentést, akik azt mondták, ha nem leszek ügyes kislány, akkor abból nagy baj lesz, például megvakulhatok? Lehet köze ahhoz, hogy 18 évesen még azt hittem a diab hosszú távon fix halálos ítélet?

Miközben rezzenéstelen arccal azt is mondják, a diabétesz nem betegség, hanem állapot. Nem szeretem ezt a frázist. Részben azért, mert legjobb szándéktól vezetve, de egy orvos találta ki. Egy orvos, aki nem szúrta magát napi 10-18-szor ujjon vagy végtagokon. Akinek a teljesítményét nem limitálta egy melegfront miatti hypo, vagy hidegfront miatti hyperglicaemia. Akit nem csúfoltak az iskolában ezért, és a tanárai sem utasították el a programokra cipelését, és az anyósa vagy apósa sem intette óvva tőle a párját. Akit sosem fenyegettek a fentiekkel. Aztán átveszik a szülők, mert jól és megnyugtatóan hangzik, és a gyerekbe nevelik, aki élete során, ha szerencséje van, akkor csak egyszer fog megtörni, ennek az ellentétével találkozva.

Nem adjuk semmilyen más krónikus beteg szájába a narratívát. Nekünk akkor miért?

Ott feljebb, ez mind mi, ha nem a megfelelő kommunikáció, a megfelelő lelki gondozás, a megfelelő információátadás jelentős hiánya?!

Miért nem azt mondjuk, hogy: „Veszélyes lehet, amit csinálsz. Tudom, hogy baromi nehéz, és teljesen rendben van, ha elkap a diab burn out, és nem tudod kezelni ezt. Ha kész vagy rá, nagyon apró lépésekben vegyük vissza az uralmat! Én majd segítek neked. Elérhető leszek. Találkozhatunk akár hetente. És ha elbuksz, és bajba kerülsz, szólj! Nem fogok haragudni. Újrapróbáljuk. Aztán újra és újra és újra. Hozzá fogsz szokni, és a rengeteg erőfeszítés, ami most van, majd napi pár percre redukálódik. Meg amúgy is találkoztál már diabos felnőttekkel? Itt meg itt van egy pár…. Haláli, hogy mennyire jófejek, vannak gyúrósok, meg kirándulósok, meg ügyvédek, vízszerelők, orvosok, művészek, meg rózsaszín hajú anime fanok. Esküszöm. :)”

Mindegy, mennyire van rossz állapotban a rendszer, mennyire nem tanítanak kommunikációt jól az orvosi egyetemek nagy részén; hogy mennyire nem vagyunk tisztában azzal, hogy most most van, és minden interakciónk, minden mondatunk betalálhat valakinek. Nem számít, mennyire nem gondolunk bele mások cselekedeteinek okaiba vagy motivációiba, hogy mennyire nem okés a fizetés, mennyire vagyunk elfáradva vagy kiégve, vagy mennyivel többet kell a fairnél túlórázni az egészségügyben. Soha semmivel nem tudod nekem jól megindokolni a fent felsorolt sebek egyikét sem.

Ez nem hibáztatás. Figyelemfelhívás. Kérés. Jó lenne, ha ez változna. És ha nincs erő, idő, eszköz, vagy bármi más ehhez, jó páran vagyunk civilek, akik hozzáadjunk.

14-15 évembe telt békét kötni a diabéteszemmel. És ebből körülbelül 12-őt az vitt el, hogy bár a közvetlen környezetem szinte maradéktalan támogatását élveztem, meggyógyítsam ezeket a sebeket, és a következményes, jövőbeli sebek kipárnázásán még ma is dolgozom.

Maradok tisztelettel:

Bády Diána –a megérdemelten megkapott doktor előtag nélkül, örökké abban a hitben, hogy a mondanivaló alapján értékelhető az ember

 Hyperglicaemia suli - Miért magas a cukrod? - 1. rész

Normoglicaemiának, azaz megfelelő, normális vércukorszintnek a humán definíció szerint az 5,5 mmol/l alatti étkezés előtti, és 8 mmol/l alatti étkezés utáni vércukorszint felel meg. Ennél magasabban orvosi szempontból más hyperglicaemiáról beszélhetünk.

Közel normoglikémiás kezelésvezetésre kell törekednünk, egyéni céltartományok megadásával, azonban érdemes számba venni az okokat, amelyek hyperglicaemiát okozhatnak. Néhány hétig ezzel szeretnék foglalkozni.

-Rossz inzulinbeállítás- 

A beállítás szó önmagában téves. Gyakorlott egyeseknek mondanom sem kell, hogy a beállítás nem örökre szól, mivel a különböző életperiódusok, hormonális változások, életvezetés, időjárás is befolyásolja többek között, ami a vércukrunkkal történik, és így a szükséges inzulinmennyiségeket is.

Rossz inzulinbeállítás alatt láthatunk egész napi emelkedett értékeket-ebben az esetben a bázismennyiség elégtelenségéről van szó, vagy étkezés utáni emelkedéseket, ebben az esetben a bólus inzulinok elégtelenségéről van szó- újabb típusok esetén nem megfelelő, vagy megváltozott szénhidrát-inzulin arányról.

A szénhidrát-inzulin arány ultragyors inzulinok használata esetén értelmezhető, és azt mutatja meg, hogy 10 g szénhidrát elfogyasztása adott napszakban mennyi inzulint igényel, hogy közel normális vércukorértékekkel megússzuk az étkezést. Ezt az arányt tovább befolyásolhatja az elfogyasztott szénhidrát minősége (gyors, vagy lassú és milyen arányban), valamint jelentősebb mennyiség esetén az elfogyasztott zsírok és fehérjék is-hiszen ezek is emelik a vércukorszintet, csak kisebb mértékben, lassabban és hosszabb távon (zsírok esetén mintegy 6 órás hatásról beszélhetünk).

Minden esetben tendenciákat kell néznünk. 

Általában azt mondjuk, hogy 3 nap azonos változásai adnak tendenciát, és ezután érdemes változtatni-kivéve, ha nagyon nagymértékű eltérésről beszélünk, vagy már annyira profik vagyunk, hogy korrekció mellett is meg tudjuk ítélni a tendenciát. Ez utóbbi pumpás báziskorrekció alkalmazása esetén könnyebb. Pennel és pumpával is van lehetőség, szintén főleg ultragyors inzulinok használata esetén bóluskorrekcióra.

Inzulinérzékenységi faktornak, vagy korrekciós aránynak/rátának azt nevezzük, hogy 1 E inzulin adott napszakban (nyugalmi helyzetben és étkezések hatásán kívül) hány mmol/l-rel viszi le a vércukrunkat 3-5 órás (vagy) teljes hatástartama alatt. (Szintén több kísérletből számítható átlag.)

Egy próba az diabban nem próba.

Amennyiben étkezéstől függetlenül, és csak adott napszakban van emelkedés, úgy érdemes:

• a hormonális változásokat megfontolni (pl.: hajnali jelenség, gyerekek növekedési periódusa esetén tipikusan lefekvés utáni növekedési hormon aktivitás),
• vagy rutinszerű stresszhelyzeteket (pl.:iskolába, munkahelyre való beérkezés),
• adott inzulin hatásának egyéni elégtelenségét (pl.: a Lantus gyakran nem tart ki 24 órát, helyette 16-20 órás hatást várhatunk),
• Somogyi-effektust, és étellel túlkompenzált hypoglicaemiát, vagy ezek vegyes keverékét

(A Somogyi-effektus, mint azt többször leírtam, legrosszabb esetben akár 72 órán át okozhat tartós emelkedést, vagy kiugrásokat. A hypoglicaemia kezeléshez szükséges gyorsan és lassan felszívódó szénhidrátok aránya és mennyisége pedig egyéni, és érdemes kikísérletezni azt a változatot, ami épp csak normoglicaemiás tartományba emeli a vércukrot.)

Ha a kezelőorvossal együtt sem találunk semmilyen okot, úgy lehet szó adott napszakban emelkedett bázisigényről, amit a modernebb bázisok általában megoldanak, de előfordul, hogy csak az inzulinpumpa lesz megoldás rá.

Folyt. köv. Az érthetőségről és hasznosságról hálás vagyok, ha visszajeleztek. És nyugodtan fejtegessük, hogy mi a menedzsmenti hiba a felhasznált képeken. 

Arról, hogy mennyire félünk...-mire jó a szövődményedukáció

 A diabétesszel való kapcsolatunk kezdetétől injekciózzák belénk a félelmet.  A  kórházi személyzet 1-1 elvétett fője, akik nem tudják, hogy minden szó üthet egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben. A család, akik nem tudnak eleget, de azzal egy ideig szembenézni sem. A random szereplők, akik tutira megemlítik, hogy van egy ismerősük, akinek már levágták a lábát.

Ha kívülállóként olvasod, akkor biztosítalak, átlag havonta egyszer valaki megemlíti, hogy azért sajnál, mert van egy cukorbeteg ismerőse, akinek levágták a lábát. (Igaz az öreg kettes diabos, cirka 20 évig hanyagolta el a diabját, és amúgy is a diab az diab, nem kell itt kategorizálgatni...)

Van olyan ismerősöm, aki 2 hónapja is elhitte a barátnőm igen morbid poénját arról, hogy amúgy művégtagom van, és megfogta a lábam, hogy megbizonyosodjon arról, vajon meleg-e. 

Ennek a dolognak két fő faktora van szerintem, az egyik és kisebbik, azoknak a diabosoknak a társadalmi összbenyomása, akik élve szétrohadnak. Ezek az emberek elképesztő mértékben traumatizálják a környezetüket. Mostanában igen sok, ilyen traumatizált emberrel találkozom, akik végig nézték valaki kínszenvedését, anélkül, hogy különösebben értették volna mi történik. Ez pedig ítéleteket, mély benyomásokat, indokolatlan következtetéseket szül, amik csendben átszövik a gondolkodásunkat, és a mindennapjainkat. Csendben mondom, a mi félelem és tagadás válaszreakciónk sem tökéletesen áll helyt. Mindannyiunknak van társadalmi edukatív szerepe ezzel a betegséggel kapcsolatban. Kérdés, hogy felvesszük-e ezt a kabátot, vagy sem.

A félelem másik oka, teste és következménye szerintem mi vagyunk. Pontosabban az, ahogy félünk az ismeretlentől. Igen, szerintem vajmi kevés szövődményismerettel rendelkezünk, és azt sem olyan szájából hallottuk, akinek lett volna egyszerre tudása, érzése, értése ehhez. 

Mert mire jó a szövődményedukáció:

-kézzel fogható információt, tudást ad

-(épp az előbb említett által) csökkenti az ismeretlentől való rettegésünket

-segít azonosítani, megosztani és kezelni a félelmet

-olyan tudással lát el, amivel ki tudsz állni magadért, és a jogaidért

-olyan tudással lát el, amivel hamarabb diagnosztizálhatod magad, mint a saját háziorvosod, vagy kezelőorvosod-és minél hamarabb csípsz el egy szövődményt, annál jobbak a jövő kilátásai

Ezúton szeretnék meghirdetni egyes típusú diabéteszes fiatal fenőtteknek egy olyan ingyenes, kis csoportos szövődményedukációs programot, amiben pszichológussal együtt szerzünk megfelelő alapbenyomást a szövődményekről, anélkül, hogy bárki sírva hagyná el a termet. Az ősz folyamán kezdünk. Az időpontok a jelentkezők számától függenek. A helyszín kezdetben mindenképpen Budapest valamely könnyen elérhető kerülete. Jelentkezni a következő linken keresztül tudtok:

https://forms.gle/pV1Sp1Nh3p7L5b4G9

Ha jelentkeztetek a COVID előtt meghirdetett programra, kérlek akkor is töltsétek ki a linken található Google kérdőívet. 

 Hypotrükkök, amik megváltoztathatják a kezelésed

Hypoglycemia az alacsony vércukorszint. Hypoglicaemia minden, ami 3,8-3,9 mmol/l alatt van.

De kevesen tudjátok, hogy létezik relatív hypo is, ami 4-5 mmol/l/óra vagy ennél nagyobb mértékű zuhanást jelent. Hiába történik ez akár konkrétan magas tartományban. A relatív hypo ugyanúgy ki tud váltani Somogyi-effektust, mint egy valódi. Emiatt kell vigyázni a bázis és bóluskorrigálással egyaránt pumpák esetén, és a sokegységes bóluskorrekciókkal pen esetén. Nem az a célja a korrekciónak, hogy 30 perc múlva tartományban légy ugyanis. Relatív hypora is ehetsz pár falatot, magas tartományban is, hogy lassítsd a zuhanást.

Arról nem is beszélve, mikor hatalmas korrekciókat adunk be (így többesszámban, mert 20 év alatt minden hibát elkövettem már, úgy ötször átlagban), amikkel aztán brutál hypoba verjük magunkat, amit Somogyi követ, amit lekorrekciózunk, és kész az ördögi kör. Ez penesek, és szenzort nem viselő betegek esetén orvos általi állítás alatt is simán megtörténik, és ilyenkor csodálkozunk, hogy: “egyre több bázist adok és egyre magasabb a cukrom”. Ebben az esetben mindig eszetekbe kell, hogy jusson a rejtett hypo. Amúgy a valódi is, mert ezzel is mindig meglepetést tudok okozni a tőlem segítséget kérőknek.

Nézd!

"Bár alapvetésnek tűnik, de kevesen tudják így, kerek-perec, hogy a diabétesz menedzsment egyik fő célja a hypo kerülés."

Ez bizony a gyakori hypok kognitív funkciókra gyakorolt negatív hatásai mellett, a Somogyi-effektus miatt van. Valamint a gyakori hypo instant és akutan csökkenti a hypoérzetet, ami miatt nő az ájulásos hypok veszélye.

A Somogyi-effektus egy minden hypot követő főleg hormonok és hormontermészetű anyagok által vezérelt, amúgy néha életmentő mechanizmus (emiatt nem halunk meg átaludt éjszakai hypokban). Hormonális hatásra a májunk glikogént bont, és glükózt nyom a vérbe. Megint kevéssé ismert tény, hogy ez a folyamat maximum 72 óráig tart, tehát simán el tudja rontani a beállításod, és néha igen nehezen lekorrekciózható. 

Manapság a Somogyi-effektus léte vitatott, de valójában minden tudományos állásfoglalás elolvasása után is arra hajlok, hogy a mértéke függ a hypo alacsonyságától, attól,hogy meddig tartott, és attól, hogy milyen ütemben történt a zuhanás, valamint attól, hogy mennyire vagy inzulinérzékeny, és mint mindennek diabban, biztosan van egyéb egyéni faktora is. Normál inzulinérzékenységgel már előfordulhat benned annyi keringő többlet, (ami nem teljesen fedi egymást az aktív inzulinnal), ami elfedheti ezeket a Somogyikat például.

Ugyanakkor az is valid, hogy bár kevesebb szénhidrát bevitele után hosszabb ideig állnak fenn a hypotünetek, nem kellene a fél hűtőt felzabálni farkaséhségünk ellenére egy-egy hypo alkalmával. A szükséges elfogyasztott ch mennyisége egyéni, ahogy a gyorsan és lassan felszívódó szükséglet aránya is, azonban nagy nehezen ki lehet kísérletezni egy mennyiséget, ami pluszban nem repíti égig a vércukorszintet, és a hypotüneteket is elfogadható tempóban enyhíti.

Szóval beállítás esetén, ha van látható Somogyi, akkor arra nem alapozunk semmilyen inzulinmennyiséget. A beállításokat pedig hypomentes periódusokban kell és lehet tökéletesre vinni.

Mindent egybevetve, ha Somogyizol,finoman korrigálj, és ne állíts sem bázist (kivéve ha a rengeteg hypo miatt sebtiben vissza kell venni), sem ch-inzulin arányt.

Idén fokozottan szeretnék a hypokkal, azok menedzsmentre gyakorolt hatásával, és amúgy a hypo tudatossággal foglalkozni, remélem hasznosnak találjátok majd! :)

Tudjátok mi az az érzelmi érvénytelenítés? Pedig jóakarattal vagy nem, de szinte biztosan csináltátok már.

 "Nem kell sírni, kisfiam. Lehetne sokkal rosszabb is. Afrikában éheznek a gyerekek. Az sokkal rosszabb, mint a diab."

Ez egy kisarkított példa, igen.

Na de tudjátok miért nem kéne így reagálni barátként, szülőként, hozzátartozóként?

Viszonylag sokat foglalkozom pszichológiával, mert szerintem kell az edukátori munkámhoz, az önkéntességhez, és alapvetően bármely felnőttnek jól jön minden típusú kapcsolathoz. Így akadtam rá a mélylevegőprojekt ütős és rövid ismeretterjesztő anyagára az érzelmi érvénytelenítésről. Mert amit fent olvashattok, az ez.

Linkelem is az anyagot, és nagyon ajánlom átpörgetésre:
https://www.instagram.com/p/CXiEaxZIwp1/?utm_medium=copy_link&fbclid=IwAR1rF4nsygE1inETPBv5X-hRacT3RsG79wmGdfbU9TyYpFbNi9uFeogLs3U

Az említett mondatok közül egyiket-másikat biztosan hallottátok már, vagy valószínűleg mondtátok is.

Nem azt mondom, hogy egy gyerek nevelésébe például nem fér bele, hogy a tudomására hozzuk, hogy vannak nála betegebb, szegényebb, rosszabb helyzetben lévő gyerekek. Ahogy a barátaink figyelmét is felhívhatjuk a világ ügyes-bajos dolgaira. Ami szerintem fontos lenne, hogy ezt ne kontrasztban hozzuk fel a diabétesszel, az amiatti nehézségekkel, frusztrációval, vagy az elfogadás nehézségével... Mert attól, hogy másnak sz*r, senkinek sem lett még jobb. 

Krónikus betegséget elfogadni, krónikus betegséggel együtt élni néha nehéz. Ezt, pláne kívülállóként, érdemes elfogadni.

 Beszéljünk a lipoatrófiáról

Most azt kérdezed: A miről?

Hosszútávon inzulint használó páciensek zsírszövet „megfogyásáról” van szó, aminek az oktana még nem teljesen tisztázott, de jó néhány esetben szépen elejét tudták venni.

Mivel egy egyes típusú diabéteszesnek élet-halál kérdés, hogy beadja az inzulint, így az inzulin elhagyás nem választható kezelési opció. Amiért szeretném ezt megmutatni nektek, az nem az, hogy eldobjátok a pent és pumpát, hanem, hogy tudjatok a létezéséről, és ha ilyet láttok kialakulni magatokon vagy a gyerkőcökön, akkor forduljatok orvoshoz. Mint szinte mindenben, itt is számít az idő.

Így néz ki:

Az ’50 es évek óta jelentősen csökkent az ilyen elváltozások gyakorisága, ahogy egyre „tisztább” készítményeket használunk. Akkoriban a betegek 10-55%-a küzdött ilyesmivel, ma ez egy 2-3 % körüli szám. Az inzulinpumpák megjelenésével kis emelkedést tapasztaltak.

A lipoatrófia kialakulásában számít, hogy változtassuk a beadási helyeket, cseréljük a pentűt, (ami legyen megfelelő hosszúságú) és a kanült, valamint, hogy kanülbeszúrás előtt megfelelően fertőtlenítsünk, és ne használjunk hűtőhideg inzulint. (A teflon vagy fém kanül alkalmazása a kutatások szerint kevéssé releváns.) A diabétesztartammal nő a kialakulás veszélye, ugyanakkor egészen fiatal korban gyakran jelen van. Ha a felsoroltak adottak, még mindig kialakulhat ilyen elváltozás, de már sokat segít a diagnosztikában.

A hátterében sejtett okok:

• a szúrások okozta tályogosodás
• ismétlődő bőr és bőr alatti kötőszöveti trauma
• változó nyomás a bőr alatti kötőszövetben
• allergiás háttérokok
• autoimmun háttérokok
• saját magunk által okozott (lásd fenti lista) elváltozások

Ha ilyet tapasztalsz, az adott beadási helyet pihentetni kell. Szóba jön a használt készítmény cseréje, a kanültípus cseréje, a beadási mód cseréje, a használt fertőtlenítőszer cseréje, szűrés más autoimmun betegségre, és mindenképpen azonnal beszélj a kezelőorvosoddal, aki súlyosságtól függően egyéb opciókat is ajánlhat.

Forrás:
https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC4604570/
https://bjd-abcd.com/index.php/bjd/article/view/37/88
https://diabetesjournals.org/clinical/article/34/1/51/31381/Concurrence-of-Lipoatrophy-and-Lipohypertrophy-inhttps://onlinelibrary.wiley.com/doi/10.1111/pedi.13094https://www.dovepress.com/prevalence-risk-factors-and-clinical-characteristics-of-lipodystrophy--peer-reviewed-fulltext-article-DMSO

 

Könyvajánló

Ling-Balogh Erna: Amikor beüt a cukor című könyvéhez

#nemfizetetthirdetés #színtisztameggyőződésbőléspozitívcsalódásbólszületettblogposzt

Szóval az van, hogy az állatorvoslás, az emiatti tanulás, a másik szerelemmunkám és az önkénteskedés miatt rettentő kevés időm marad olvasni. 20 éves korom előtt havi egy könyv fogyott. Most örülök, ha évente- másfél évente egy sikerül. Persze nem szakmai témában.

Szóval ezúton kérek elnézést a Nyír-Diabettől, és az írónőtől is, mert bevallom, akármennyire ismerem, tisztelem, és szeretem is a munkásságukat, félve gondoltam arra, hogy az évi egyet egy diabéteszről szóló ifjúsági regénnyel töltsem, amit olyasvalaki írt, aki nem is diabos. 

Sajnálom kedvesek! Ez a könyv fain. De komolyan.

A könyv cukorbeteg tizenéveseket és szűk családjukat kíséri egy cukorbeteg fiataloknak szervezett táborba. A főszereplők név szerint:
Izolda (13), akit nem rég diagnosztizáltak, igen erős személyiség és nem igazán tud még megküzdeni a diab állította akadályokkal, többek között a versenysport és diab összehangolásával, vagy a mások előtti önszurkálással.
Panka (15) a diabéteszes kamasz közösség, és a tábor jól bejáratott, nagyon lelkes és pozitív tagja, aki az elfogadás egy egészen más szakaszában van Izoldához képest, akinek a párkapcsolati létezését nehezíti meg a diab, és aki kellően edukált mivolta ellenére is követ el orbitális baromságokat azért, hogy megfeleljen a külvilágnak.
Mór (17) Izolda gondtalan és diabtalan nagytestvére, akit főleg a bulik és a lányok kötnek le, de gyanúsan felcsillan benne ennél jóval több dimenzió.

Elképesztően sok aspektusból tekint a diabéteszre ez a könyv, ami nem kis teljesítmény. Nagyon könnyű azonosulni a szereplőkkel, például belelátni önmagam, ahogy a diabétesz elfogadás rögös útján haladok, miközben megvilágítja némileg a szülői nehézségeket és nézőpontot (amúgy a hibákat is), a diabos gyerekek testvéreinek nehézségeit és közben érzékenyíti és edukálja a külvilágot. Úgy szövi bele a diabot a történetbe, hogy nem megyek falnak a tudatlanságtól, miközben egy civil számára szerintem nem érthetetlen és nem zavaró mértékű.

Szép a történetvezetés. Jól mutatja be a szereplőket, és róluk már szinte kész jellemrajzzal érkezünk a táborba, ahol fantáziatanúi lehetünk mindannak a változásnak, amit annak a gyönyörű és pótolhatatlan érzésnek a megtapasztalása okoz, hogy nem vagyunk egyedül. (100%-ig normálisnak érzem magam a külvilágban, de valahogy ez 150%-ra nő egy diabos táborban, még most is, hogy önkéntesként járok.) Nagyon sok cukorbetegséghez kapcsolódó problémát felvonultat a szereplőkön keresztül, egész banálistól az egészen komolyig.

Ahogy elkezdtem olvasni már az első 20 oldalon elképedtem azon, hogy részben a saját, részben a diabos barátaim kamasz gondolatait láttam leírva.

Mutatom:
Izolda:
„Remélem mindenkinek lejön, hogy ott van a homlokomon egy „Ne merj közelebb jönni, mert megharaplak!” tábla. Elkezdtem strigulázni, hogy hányan kérdeztek ma penről, és hányan szóltak hozzám valami más miatt. Jelezném, hogy pocsék az arány. A jókedvem másik oka, hogy holnap orvoshoz megyünk. Alig várom, hogy megrovásban részesüljek mindenért, amit mások büntetlenül csinálhatnak, úgymint: evés, mozgás, döglés és barátai.”

Megmosolyogtató. Tábor és nyár ízzel a számban olvastam végig, emlékbetörésekkel a saját kamaszkoromról. A komplex problémafelvetés miatt nem tudom azt mondani, hogy ez egy ifjúsági regény. Szerintem szülőként, de tovább megyek, gyermek diabetológusként, is melegen ajánlott, túl a nagyközönségen.

P.s.: Ha a Nyír-Diabet oldalán rendelitek meg, azzal diabos gyerekek táboroztatását támogatjátok.
https://nyirdiabet.hu/amikor-beut-a-cukor-konyv
Menjetek más diabosok közé, és tudjátok, hogy nem vagyunk egyedül!

 

Technoluxus, Technolustaság

Érdekes dolgot tapasztaltam magamon mostanában. Egy ideje már használok szenzort, de talán most vagyunk túl életem leghuzamosabb folyamatos szenzorhasználatán, ami még így is összesen csak néhány hónap volt.

Szoktam szenzorok közötti szünetet tartani. Legalább néhány napot mindenképp, mert néha azért mégiscsak felszabadító, és valahogyan mentálisan igénylem ezt.

Az utolsó szenzort egy spagettipánt lerántotta a karomról. Nem gyakori, de nem is példanélküli. Szívás, de nem húzom fel magam ilyeneken, mert épp 1 nanoszekundummal a megtörténete után már úgyis mindegy.

Aztán nem raktam fel újat, mert úgy gondoltam, jó lesz pár nap szünet már. És amit néhány nap után tapasztaltam…..?!  Azon kaptam magam, hogy az amúgy 8-14 napi mérésem helyett, jó, ha 4-5 alkalommal mérek egy nap, és azt is önbefenyítősen.

 Jó a technológia, és igazán nagyon sok terhet levesz a vállunkról, de én vagyok az, aki napi 14 ujjbegyes méréses menedzsmenttel sem azért vett szenzort, hogy ne kelljen szúrnia magát, hanem, hogy menedzsmentet javítson.

Viszont úgy látszik, amit az agyam megtanult már ilyen rövid idő alatt is, hogy a szenzorral még az eddigi napi 15 percnél is sokkal kevesebb erőfeszítést kell tennie, és belelustult a helyzetbe. Úgyhogy most nagyon következetesen méregetek ujjbegyeset.

Van technolustaság. A kamaszainkban, a kisgyerekeinkben, és szülőkben is. Technolustaság lehet oka annak, hogy van, akinek nem való a pumpa, vagy a szenzor, és akár az orvosa által nem is ajánlott. Sőt, a kevesebb munka, figyelem és gondolkodás gyakori marketingfogása a diabos újdonságoknak egészen az analóg inzulinok piacra dobásától kezdve. Nehéz nem elhinni, hogy egy zárt rendszerű pumpa vagy egy mesterséges hasnyálmirigy nem az ember élete megoldása, hogy diab-free életet élhessen. De bad news: a mi életünk sosem lesz diab mentes.

Kapcsolódó témaként pedig szeretném felvetni, hogy mégis mennyire vagyunk függői ezeknek a technológiáknak. A hétköznapok minden kényelmi technológiájának amúgy. Épp egy generáció nő fel, pumpa-szenzorral, és hamarosan indul egy zárt-rendszerű pumpákkal. Ez csodálatos, és ámulatbaejtő. Ahogy a technológiát használó diabos generációk elképesztően gyors váltakozása is.

Mindeközben pedig eléggé meg vagyok győzve arról, hogy ezeknek a gyerekeknek és felnőttekek is ismernie, és tudnia kéne használni az ujjbegyes méréses, és a penes menedzsmentet, valamint a jövőben a smart funkciók nélküli pumpázást. (Nehogy azt higgyük varázslóval bólusoló kamasznak a leghalványabb ötlete is van a napszaki ch-inzulin arányáról, és még 18 (40) évesen is képesek 200%-os bázis+bólus kombinációval korrigálni-tisztelet a kivételnek.) Szerintem jó ezeket még békeidőben megtanulni, mert simán jöhet valami, ami miatt nem lesz elérhető a technológia.  Akár egészen egyszerű okokból, lásd a jelen pumpa és szenzorhiányt, és akkor tömegesen maradnak kétségbeesett betegek és kétségbeesett szülők, akiknek ötletük sincs, hogyan tovább. Ha ez neadj’isten felnőttgondozásban történik meg, akkor többségében igencsak magára van utalva az ember.

Félreértés ne essék, ez nem egy techno ellenes bejegyzés, ahogy én sem vagyok semmi jónak elrontója. Arra szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy milyen fontos az, hogy ne feledjünk el gondolkodni.

 

FPE számolás

A beállítási lépések épp olyan sorrendben alkalmazandóak, mint ahogy azt a blogban írtam. Ha nem jó a bázisod, NE! kezdj el bólust állítani, és ha nem jó a ch-inzulin arányos, és fogalmad sincs a napszaki inzulinérzékenységedről, akkor SE! kezdj FPE-zni. Amúgy se feltétlenül.

A diagnózis után a helyzet átlátása biztosan hónapokba, de simán évekbe is telhet. A teljes, komplex, kezeléshez szükséges tudást nem hónapok alatt kell megszereznetek. Annyi információról beszélünk, amennyinek a fejben tartása is kihívás, épp emiatt érdemes is néha ismételni tapasztalt diabosként is.

A következőkben leírt trükk az FPE vagyis zsír-fehérje arány/egység és ez ezzel való számolás. Merthogy ma már nem kérdés, hogy bizony a zsír és fehérje elfogyasztása is tudja emelni a vércukorszintünket a glükoneogenezisnek nevezett, amúgy életmentő mechanizmusnak köszönhetően. Ezutóbbinak a lényege, hogy a szervezet nem csak szénhidrátok elégetésével tud energiát nyerni, hanem szövevényes biokémiai folyamatokon keresztül meg tudja ezt tenni más kémiai vegyületekből is.

Kell-e mindünknek számolnia FPE-vel? Nem. Az FPE számolás egy kontrolljavítási metódus, nem pedig egy alap módszer. Én a diagnózist követő legalább egy évben biztos, hogy elfelejteném a létezését is, amennyiben egyéni indokok nem állnak mellette. Később sok mindent ki lehet próbálni, a prebóluson át, szögletes és kéthullámú bólusokon keresztül ezt is, de messze nem biztos, hogy minden étkezéshez szükséges lesz használni, vagy, hogy a szakirodalom által leírt forma mindenkinek beválik. Egyénre szabandó, mint diabban minden.

A továbbiakban a diabetes educators’ calgary szabad fordítását fogjátok látni. Ez tartalmazza mind a 4 szóba jöhető módszert, mindnek van szakirodalmi alátámasztása.
(Eredeti és a tanulmányok, amik alapján készült, itt: https://www.diabeteseducatorscalgary.ca/medications/insulin/insulin-for-protein-and-fat.html#calorie )

A fehérje:

·         diabosokban megkésett (100 perc körüli) vércukorszint emelkedést okoz

·         hatása attól is függ, hogy szénhidráttal vagy nélküle fogyasztjuk -30 g fehérje szénhidráttal fogyasztva már emel, de önmagában fogyasztva 75 g körülre rakják azt a határt, amikor emelhet!! (És ez az infó rendszerint kimarad mikor FPE-ről beszélünk.)

A zsírfogyasztás:

• ·         egészségesekben is megnyújtja a gyomorürülést, inzulinválaszt indukál, megváltoztatja egyéb hormonok felszabadulását (glucagon,GLP-1, ghrelin), beszáll a fent említett glükoneogenezisbe
• ·         diabéteszben 2-3 órára nyújtja ki a vércukor emelkedés kezdetét, emiatt a vércukor emelkedés csúcsa is értelemszerűen tolódik, fogyasztás után 3 órával étkezés utáni hyperglicaeiát okozhat, ami akár 8 órára is kitolódhat
• ·         50 g zsír fogyasztása egyes esetekben megduplázhatja az inzulinszükségletet

Nagyon fontos, hogy kis számú és kis mintával készült tanulmány van, ezért itt is írják, hogy a lent leírt módszerek személyre szabása szükséges lehet.

Itt is leírják, hogy baromira minden más legyen előbb beállítva, mielőtt megpróbálkoztok egy FPE-vel.

Első módszer:

40 g zsír és 25 g fehérje szénhidráttal együtt fogyasztása esetén a szénhidrát-inzulin arány szerint számított inzulinadagot növeljük meg 30-35%-kal. Pennel felezzük el ezt az adagot, és adjuk be a felét az étkezés előtt, a másik felét 1-1,5 órával az étkezés után. Pumpával a felét étkezés előtt adjuk be, majd 2-2,5 órára elnyújtott bólusként a másik felet.

Az előtte-utána beadott arányok igény szerint változhatnak 60:40, 50:50,40:60 és 30:70….között, az elnyújtás pedig akár 6 óráig is.

Második módszer:

Ezt csak pumpások tudják leírás szerint használni.

Normális ch-inzulin arány szerint bólus beadása étkezés előtt. majd adjunk fehérjére és zsírra külön bólust étkezés után.

Ehhez szükséges tudnunk, hogy 1 g fehérje 4 kalória, 1 g zsír pedig 9 kalória. Mert most kalóriákba számoljuk át ezeket.

Össze kell számolni a fehérjéből és zsírból származó kalóriákat, majd ezeket osztani 10-zel. Az akkor kapott érték egy szénhidrátérték grammban. Egyéni ch-inzulin arány szerint ehhez kell kiszámolni a beadandó extra bólust.

Ha 10 g körüli ch érték jön ki, akkor 3 órára kellelnyújtani pumpával a kapott inzulin mennyiséget.
Ha 20 g körüli ch érték jön ki, akkor 4 órára, 30 g körülinél 5 órára, 30 g felett 8 órára kell nyújtani a bólust.

Az életben ez: megeszek 40 g szénhidrátot, ehhez étkezés előtt beadom az én 10g/1Enek megfelelő 4 egységemet. Ebben volt egy giga görög joghurt. volt benne 11 g fehérje és 22,5 g zsír. Ennek a kalóriaértéke: 4x11+22,5x9=246,5 kcal. Ezt osztom 10-zel: 246,5:10=24,65 g chnak felel meg, amire 10g/1E-es bólus esetén 2,5 egységet adnék be pluszba elnyújtva 4,5 órára nagyjából.

És akkor vagy bejön, vagy nem, mert ez csak a tankönyvi példa. Egyéni változást igényelhet.

Még két módszerrel tudlak meglepni titeket a napokban, amint lesz időm újra pötyögni.